Országgyűlési napló - 1993. évi tavaszi ülésszak
1993. március 9. kedd, a tavaszi ülésszak 12. napja - A nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Szabad György): - VARGA JÁNOS, DR. (MDF)
866 nyelvet oktató képzésre, tehát nem német, szerb, horvát vagy egyéb nyelveket oktató pedagógusokra van szükség, hanem olyan pe dagógusokra is szükség van, akik a történelmet, a földrajzot és egyéb szaktárgyakat képesek az anyanyelvükön oktatni. Mert ha ezek hiányoznak, akkor mindaz, amit ebben a törvénytervezetben remélhetőleg fel fogunk vázolni - mármint azt, hogy létrehozhatnak a kisebbségek nemzetiségi osztályokat, nemzetiségi iskolákat - a gyakorlatban megint megvalósíthatatlan, mert nincs, aki 4., 5. osztályban a gyerekeket a szaktárgyak oktatásában a saját anyanyelvén oktathatja, mert ilyen képzés Magyarországon egyelőre ninc s. Köszönöm a figyelmüket! (Taps bal oldalon.) ELNÖK (Szabad György) : Köszönöm. Szólásra következik Varga János a Magyar Demokrata Fórum részéről. Felszólaló: Dr. Varga János (MDF) VARGA JÁNOS, DR. (MDF) Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A most t árgyalt törvényjavaslat vitájának korábbi szakaszában szlovák képviselőtársunk, Jakab Róbertné felemelően megrendítő szavakkal tett hitet nemzeti hovatartozása mellett. Ha más nem is ösztönözne rá, az ő példája mindenképpen bátorít arra, hogy én ugyancsak vallomással kezdjem hozzászólásomat. Teszem ezt annak vállalása mellett, hogy valamelyik kartárs honfitársam majd posványmagyarnak bélyegez miatta. Képviselőtársaim! Tisztelt Magyarország! Én embernek is csak magyarké nt tudok lenni! Ez olyan tény, amelyet nem dicsekvés mondat velem, de amelyet eltitkolni, különösen pedig szégyelleni sincs okom a világ előtt. Természetes adottságról van szó, amelyen változtatni képtelen is lennék, de nem is akarok. Meggyőződésem, hogy t öbb millióan érzünk így ebben az országban. És kikezdhetetlen a hitem abban, hogy eljön még az az idő, amikor magyarságom, magyarságunk öntudatos megvallása sem gúnyos fintorral, sem megvető ajkbiggyesztéssel nem találkozik, és hogy köszöntenek még ránk na pok, amelyekben e szót: magyar - amelynek elismeréssel adózott egykor a német Heine is - senkinek sem támad kedve ízléstelen, cinikus kabaréműsor tárgyává alacsonyítani. Tisztelt Országgyűlés! Az előbbiekben elhangzott vallomásom azonban nem teljes. Van né ki egy másik része is. Mégpedig az, hogy magyarként is ember akarok lenni és maradni! Olyan, aki magától értetődőnek, ugyancsak természetesnek tekinti, hogy a velünk egyazon határok között élő szlovák, szerb, román, német, cigány és így tovább honfitársain knak szlovákként, szerbként, románként, németként, cigányként tudnak és akarnak teljes emberek lenni. (11.30) Nekünk, a többségi nemzet fiainak kötelességünk az, hogy hozzásegítsük őket a teljes emberi lét megélésének feltételeihez. Pár hónappal ezelőtt az ország - úgymond - legkedveltebb napilapjának hasábjain egy tollnok hátborzongatóan, szinte kérkedve vágta egy ország képébe, hogy őt egyáltalán nem érdekli, mikor hal ki az utolsó magyar. Ennél embertelenebb, pontosabban emberiségellenesebb megnyilatkozá s aligha látott magyar sajtóban napvilágot. És szinte csoda, hogy nem pirult el tőle a papiros. Mert valójában mit is jelent ez a vallomás? Azt, hogy megtevőjét az is hidegen hagyja, mikor tűnik el végleg határainkon belül és határainkon kívül az utolsó né met, horvát vagy szlovén. A hozzá hasonló lelkületű embereket egyáltalán nem bántja vagy aggasztja, hogy bármilyen kicsi vagy nagy nép kihalása magának az emberiségnek okoz helyrehozhatatlan károkat, annak az emberiségnek kultúráját, tudományát és gazdagsá gát szegényíti, amelynek fennsége többek közt éppen a sokszínűségben és a változatosságban rejlik és mutatkozik meg. Velük ellentétben - több millió honfitársammal együtt - én viszont azt óhajtom, hogy maradjon meg, fejlődjék és gyarapodjék a Föld, benne a mi hazánk minden etnikuma, és minél több virágport tudjon abba a közös kaptárba hordani, amelyet úgy hívunk, hogy emberiség. És maradjanak meg az
