Országgyűlési napló - 1993. évi tavaszi ülésszak
1993. február 1. hétfő, a tavaszi ülésszak 1. napja - A nyugellátások, baleseti nyugellátások és egyéb ellátások emeléséről, illetve kiegészítéséről szóló országgyűlési határozati javaslat vitája - FEKETE GYULA, DR. (MDF)
46 fogadott el, ami - többek között - tartalmazta az eltartottak számához is igazodó igazságos közteherviselés célját, továbbá a fiatalok családalapítását elősegítő lakáspolitika kialakításának a szükségességét. Már ma intézkedéseket kell tennünk annak érdekében - vélekedtek a résztvevők , hogy a jövőben nyugdíjba menők létbiztonsága ne legyen veszélyeztetve, se az eltartó korosztályok csekély létszáma miatt, se a leendő munkahelyek korszerűtlensége, versenyképte lensége miatt. Az elmúlt évtizedek társadalombiztosítási politikája ugyanis nemcsak azért volt bűnösen felelőtlen, mert nem gondoskodott arról, hogy elegendő, időseket majdan eltartó munkáskéz legyen az országban, hanem azért is felelőtlen volt, mert arról sem gondoskodott, hogy olyan beruházásokba, olyan munkahelyek létesítésébe fektesse be a nyugdíjjárulékokat, amelyek versenyképesek a világgazdaságban. Ezen a ponton egy sajátos okokozati folyamatra, kapcsolatra szeretném felhívni az önök figyelmét. A tá rsadalombiztosítási járulék - hasonlóan az adó jellegű elvonásokhoz - jövedelmeket von ki a termelő folyamatból. A jövedelemkivonás elsősorban az állóeszközök felújítását és korszerűsítését érintette. Sokan önök közül emlékezhetnek arra, hogy a hatvanas év ek végén a munkáltatók által viselt társadalombiztosítási járulék csak 15% volt, a munkavállalók nyugdíjjáruléka pedig mindössze 3%. Az ötvenes évek közepétől folytatódott felelőtlen népesedéspolitika első következményei a hetvenes évek közepétől szükségsz erűen jelentkeztek. A romló keresőeltartott arány következtében a keresetekre egyre magasabb járulékkulcsot kellett kivetni; a 15%ot követően 18%ot, majd 25%ot, a nyolcvanas évek elejétől 30%ot, majd 43%ot, végül 1992től 44%ot. A 3%ról 10%ra nőtt egyidejűleg a kereseteken belüli járulékelvonás is. A növekvő társadalombiztosítási terheket egyre több gazdálkodó már nem tudta érvényesíteni az árakban, emiatt lemondott a szükséges beruházásokról. A nyolcvanas években folyamatosan nyomon kísérhető, hog y szinte minden ágazatban évről évre nőtt néhány hónappal a gépek, berendezések átlagos életkora. A lassan avuló géppark kihasználtsága is romlott annak következtében, hogy évről évre többen mentek nyugdíjba, mint ahányan a helyükbe léptek. Valamennyi ágaz atban csökkent az átlagos műszakszám, és még olyan hagyományosan többműszakos ágazatokban is, mint például a textilruházati ipar, pamutipar, egyre több vállalat szüntette meg valamelyik műszakját. Látványosan csökkent az eszközkihasználtság az építőiparban is. Nem szükséges bizonygatnom, hogy a gépkihasználtság csökkenése miatt növekvő önköltség - amit tetézett a járulékterhek növekedése - nagymértékben csökkentette a magyar ipar versenyképességét. Nem csoda, hogy a KGST üvegházának összeomlása után olyan n agy sokk érte a magyar gazdaságot. A társadalombiztosítás érdekében történő két és fél évtizedes folyamatos tőkekivonás elavult eszközökben és alacsony hatékonyság formájában bosszulta meg önmagát. A világpiaci követelményeknek nem megfelelő vállalatok sor a ment csődbe, zárta be kapuit, és kerültek emiatt tízezrek az utcára. A kör bezárult. Paradox módon épp a relatíve kevés munkaerőre nehezedő eltartási teher, azaz a tőkekivonás előidézte eszközeink elavulását, előidézte a versenyképtelenséget, és így elői dézte a mai munkanélküliség egy hányadát is. Paradox módon tehát munkanélküliséget szült a munkaerőhiány. Miért tüsténkedik a képviselő úr annyit a gyermekes családok érdekében, hiszen úgyis sokan vagyunk, és sok a munkanélküli - szegezik nekem többször a kérdést a választópolgárok. Azért fáradozom - mondom ilyenkor , mert a kedvezőtlen keresőeltartott arány további romlása a jövőben is reménytelenné teszi a versenyképességünket. Vállalni kell a kitörést ebből az önmagát erősítő, romboló spirálból, annak ellenére vállalni kell, hogy ennek a döntésnek az első pozitív eredményei csak másfélkét évtized múlva érvényesülhetnek a gazdaságban. Egymagában a nyugdíjkorhatár növelése nem a kitörés vállalása, hanem épp a gondok elfedése, a kedvezőtlen és visszafordí thatatlan demográfiai folyamatok újabb néhány évre történő elkendőzése. Közben sokan lélegzetet vehetnek, egyesek azért, hogy tovább csepülhessék az úgymond rémeket látó írókat és közgazdászokat, mások azért, mert azt hiszik, hogy ezzel megoldották a társa dalombiztosítás finanszírozási gondjait. Pedig
