Országgyűlési napló - 1992. évi őszi ülésszak
1992. november 10. kedd, az őszi ülésszak 24. napja - A Magyar Köztársaság 1993. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Szűrös Mátyás): - GAÁL GYULA (SZDSZ)
1809 Egy másik vita is elkerülhető lenne egy ilyen megoldással. Az a minden évben visszatérő vita, hogy a költségvetési intézmények hogyan tervezzék a saját költségvetésüket, bevételeiket, ki adásaikat. Minden évben visszatérő megállapítás, hogy a költségvetési intézmények erősen alultervezik a saját bevételeiket. Így volt ez '91ben, így volt ez '92ben, és úgy tűnik, hogy a '93as költségvetési előterjesztésben is ugyanez van, az ez évi várha tó tényleges bevételeknek csupán 86%át tervezik a jövő évben bevételként, holott tudjuk, hogy a 20% körüli infláció inkább az árbevételnövekedést indokolná. Hozzáteszem, ezt akkor, amikor nincsen ennek az intézményrendszernek a felülvizsgálata, és nincs szó arról, hogy itt intézménymegszűnések miatt válna kisebbé a saját bevétel. A második dolog az államháztartási reform kérdéskörén belül, amire szeretném felhívni a figyelmet: az a költségvetés bevételi szerkezetének a reformja. Ezt már valóban régóta mon djuk – ebben a Parlamentben is két éve – , és sikerült olyan okosan, ügyesen, rámenősen mondani, úgy látszik, hogy a Kormány már csaknem megfogadta a tanácsunkat, ugyanis az egyik felét teljesítette. Az egyik fele ugyanis az, hogy a fogyasztási típusú adóka t kell erőteljesebben érvényesíteni. A másik fele az lenne, hogy a jövedelemhez kapcsolódó adókat viszont csökkenteni kell, visszavonulni kell az államnak ezen a téren. Nemcsak arról van szó, hogy itt egy olcsóbb adóapparátussal, könnyebben ellenőrizhető m ódon, talán igazságosabban is lehetne teríteni a különböző adófizetési terheket a fogyasztáshoz kapcsolódó adók révén, hanem arról is szó van, hogy ez egy olyan adótípus, amelyik kevésbé zavarja a gazdasági tevékenységek élénkülését, kevésbé teljesítményv isszafogó hatású. Nincsenek azok a káros gazdasági következményei az alkalmazásának, amelyek a közvetlenül nyereséghez és jövedelemhez kapcsolódó adóknál kimutathatók. Nyilvánvaló, hogy amíg ezen a téren, a jövedelemhez kapcsolódó adó területén nincsen érd emi viszszalépés, addig sok dolgot nem lehet megvalósítani. Nem lehet ésszerűen javaslatot tenni egy jelentős, fogyasztáshoz kapcsolódó adóemelésre, de nem lehet elvárni azt sem, hogy az önkormányzatok a helyi adóban érvényesítsék erőteljesebben a saját be vételi szükségleteiket. Ezzel a harmadik tételéhez érkeztem az államháztartási reformról a mondandóimnak. Ez ugyanis az, hogy a központosítás és újraelosztás szintjeinek egy teljes újraszabályozására lenne szükség. Arra lenne szükség, hogy a központi költs égvetés – természetesen bizonyos feladatok leadásával összhangban – mondjon le saját adóbevételeiből és engedje át az önkormányzatoknak. Mondjon le arról az eddig érvényesült erőteljes törekvéséről, hogy minden, a társadalomban megtermelődő jövedelmet – so kszor még nem is jövedelmet, hanem tényleges költségeket is – bevonjon a központi újraelosztás szintjébe, és utána onnan tételesen osztogassa ki a különböző felhasználóknak ezt a pénzt. Ez ugyanis egyrészt bürokratikus, nehezen ellenőrizhető, állandó viták tárgyát jelenti, egy túlzott államapparátus fenntartását igényli, másrészt viszont nem tudja figyelembe venni ez a rendszer az egyes területek tájjellege különbözőségét, az egyes térségek sajátos kulturális adottságait, lehetőségeit, amit egy önkormányzat okhoz erőteljesebben kötődő adórendszer és feladatmeghatározás lényegesen jobban tudna érvényesíteni. Negyedszer, amit szeretnék megemlíteni az államháztartási reformon belül az, hogy – ellentétben a szocialista párti Kovács Pál felszólalásával – én úgy go ndolom, hogy jelen pillanatban nem rászorultság szerinti szociálpolitikát folytat a Kormány, nem abba az irányba tolódik el a kormánypolitika – állításom szerint pedig erre lenne szükség. (12.30) Arra lenne szüksé g, hogy amikor ilyen jelentős mértékű gazdasági bajok vannak és a fellendülésnek ennyire kicsik az esélyei és lehetőségei, akkor a szociálpolitikai körben használt pénzösszegek, lehetőségek úgy legyenek elosztva, amelyek a leginkább rászoruló társadalmi cs oportokat kedvezményezik, azoknak juttatják oda a rendelkezére álló forrásokat, akik valóban a leginkább rászorulnak. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy nincsenek olyan jelentős középrétegek az országban, amelyek szintén nem szorulnának rá. Mégis úgy gondo lom, hogy olyan helyzet van –
