Országgyűlési napló - 1992. évi tavaszi ülésszak
1992. május 27. szerda, a tavaszi ülésszak 36. napja - A lakások és helyiségek bérletére, valamint elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló törvényjavaslat általános vitája - HORVÁTH TIVADAR, DR. a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportjának vezérszónoka:
2382 A tárgyalt törvényjavaslat fontos részét képezi a lakásgazdálkodás rendszerének, még ha csak a lakásbérleti és privatizációs szabályo zás korszerűsítését jelenti közelebbről. De ezt egyben az átfogó lakásgazdálkodási reform első lépcsőjeként is fel kell fognunk. Úgy véljük, hogy a törvényjavaslat nagy lépéseket tesz a támasztott követelmények irányába. Ezt akkor is érdemes leszögezni, ho gyha mi is szükségesnek tartjuk, hogy ezt az első lépést kövesse a következő, sokat hiányolt, kifogásolt nemzeti lakáspolitikai koncepciónak a beterjesztése. Ennek természetesen nem lehet része több mint hárommillió magántulajdonban lévő lakás, része lehet viszont például a később építendő lakásokra vonatkozó szabályozás. A nemzeti lakásvagyon közel egyhatodát jelentő önkormányzati lakások esetén pedig a rájuk vonatkozó szabályozás részletessége, terjedelme lehet vitatott. Megítélésünk szerint ez utóbbi kör ben az állami és önkormányzati tulajdonú lakás- és helyiségbérleteknél megfelelő a felek alapvető jogait és kötelezettségeit szabályozó javaslat, és helyes az is, hogy az önkormányzatok a rájuk tartozó kérdésekben szabadon dönthetnének. Mindezekkel azt sze retném hangsúlyozni, hogy a lakásbérlet, helyiségbérlet és az önkormányzati ingatlanok elidegenítésére vonatkozó törvény megalkotása akkor is szükséges és lehetséges, hogyha a nemzeti lakáskoncepció esetleg későbbi fázisban kerül benyújtásra. A korábbi sza bályok túlzottan bérlőcentrikus beállítottságára utaltak előttem felszólaló képviselőtársaim. Ez az állapot eredményezte groteszk módon – többek között – azt is, hogy a rendeletek szociális szempontjai sem érvényesülhettek teljeskörűen, például az úgyszólv án teljes szabad bérlakáscsere eredményeképpen és azáltal is, hogy a kiutalt szociális bérlakások legalább felét nem névjegyzék alapján utalták ki a korábbi lakásügyi hatóságok. A törvényjavaslatnak mindenképpen erénye, hogy meghatározza a lakásbérletre ér vényes általános normákat, másrészt biztosítja az állami és önkormányzati lakások közvagyoni jellegéből adódó sajátosságok érvényesülését. Ez a nemzeti közvagyon fontos részét képező lakástulajdon túlnyomó hányada önkormányzati kézbe került. A tervezet erő síti az önkormányzatok számára ezeket a tulajdonosi jogokat, döntési, szabályozási szabadságot adva számukra bérleti joga, rendelkezésjoga, lakbérmegállapítás és elidegenítés tartalmi kérdéseiben. Ezek a lefektetett jogosítványok mindenképpen hozzájárulnak a bérleti jog eredeti tartalmának a helyreállításához. Ez feltételeket teremthet hatékonyabb lakásgazdálkodáshoz, ugyanakkor a bérlők méltányos érdekeire is figyelemmel van. Véleményem szerint a törvényjavaslat a korábban aránytalan bérlői jogosítványokat megfelelően próbálja kiegyensúlyozni, és mindenképpen arányosabb viszonyokat teremt a bérbeadó és a bérlő vonatkozásában a korábbi helyzethez képest. Az önkormányzati tulajdonosi jogok érvényesülését jelenti az is, hogy a törvényjavaslat 18 esetben ad fel hatalmazást, illetve ír elő jogalkotási kötelezettséget az önkormányzatok számára. Előttem felszólaló képviselőtársaim mindegyike kiemelten foglalkozott a lakbér kérdésével. Úgy gondoljuk, hogy a lakbérkérdés szabályozása az önkormányzati rendeletben – már csak a törvényjavaslat szabályainál fogva is – megkerülhetetlen. De nem csak emiatt. A korábbi, központilag szabályozott és mesterségesen alacsony szinten tartott lakbérmérték olyan bérlők számára jelentett jelentős jövedelemátcsoportosulást, akik helyzet üknél fogva nem szorultak volna rá a lakbér tartalmában benne lévő szociális támogatásra. Ez elsősorban a saját lakásban lakó, többnyire vidéki lakosság rovására történt, hiszen ők többnyire saját erőből, családi összefogással juthattak csak otthonhoz. Ez az eddig követett gyakorlat nyilvánvalóan nem tartható fenn, és a lakbérszintnek, valamiféleképpen igazodva a lakás használati értékéhez, a bérlők szociális helyzetéhez, a valós fenntartási költségek megközelítésének az irányába kell elmozdulnia. (12.00)
