Országgyűlési napló - 1992. évi tavaszi ülésszak
1992. május 5. kedd, a tavaszi ülésszak 27. napja - A tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyon kezeléséről és hasznosításáról szóló törvényjavaslat, az időlegesen állami tulajdonban lévő vagyon értékesítéséről, hasznosításáról és védelméről szóló törvényjavaslat és az állam vállalkozói vag... - ELNÖK (Szűrös Mátyás): - ZSUPOS LAJOS (MDF)
1792 Az első az, hogy gyorsan kell dönteni, mert az idő sürget, s az évek óta tartó visszaesés megállítása létkérdés. A második következtetés, aminek feltétlen tudatában kell legyünk, amiko r határozunk, hogy felelősséggel kell dönteni. Annak ismeretében kell dönteni, hogy a privatizáció egyszeri és megismételhetetlen. A legfontosabb kérdés itt: kinek a kezébe kerüljön a volt állami, illetve a ma is állami tulajdon? A válasz természetesen az, hogy annak a kezébe, aki azt működtetni, aki azt hatékonyan működtetni tudja. (12.20) Ez azonban csak később derülhet ki. Ezért nem mondhatunk mást, mint azt: kapja az az illető, az a cég a vagyont, aki a legtöbbet adja érte, aki a legtöbbet fizet! E ké t szempont mellett van egy további rendkívül fontos szempont, mely a privatizáció lényegéből ered. Itt rendkívül összetett, sokváltozós folyamattal állunk szemben, és épp ezért alapvető kérdés az, hogy milyen mélységű részletekig tartson a törvényi szabál yozás. Ha túlszabályozzuk a folyamatot, akkor a sok megkötés átláthatatlanná teszi a törvényt és mértéktelenül lassítja a folyamatot. Ezen túl a kiskapukeresés számára újabb lehetőséget teremt. Ha a folyamat szabályozása felületes lesz, alulszabályozott le sz, akkor az aránytalanságot idézhet elő a gazdaságban, a tulajdonosi szerkezetben és a tulajdonviszonyokban, és ez lehetőséget teremthet a vagyonelherdálásra. A szakemberek egy jelentős csoportja a hazai privatizációt a külföldi, nyugateurópai országokba n végbement folyamat analógiájaként képzeli el. Úgy gondolom, ez a nézet nem elfogadható, hazánk és a volt szocialista államok alapvetően különböznek Európától. Elég talán ilyen vonatkozásban, ha két dolgot említek meg. Az első az, hogy mi nem ismerjük a m űködő piacgazdaságot belülről. Az emberek nagy többségének csak ködös elképzelése van a piacról. Egy részük olyan csodatevő szernek tekinti, mely áldásos tevékenységét automatikusan magában hordozza, és termékbőséget eredményez, míg egy másik, nem kevésbé népes csoport rettegi a piacgazdaságot, mert iskolai tanulmányaiból eredően így él benne. Végül van egy harmadik csoport, mely ma talán a legkisebb: akik a valós értékeknek megfelelően a lehetőséget látják az új rendszerben a végzett tisztes munka utáni jo bb életre! E törvénynek ezt a lehetőséget kell megalapoznia. A második lényegi különbség pedig anyagi természetű. Az úgynevezett szocialista bérmunkás hónaprólhónapra él, felhalmozásra nem volt módja, így tartalékai sincsenek. Ebből eredően az országban k evés a belső tőkeerő, mely képes lenne megvásárolni az állami tulajdont. Ez nemcsak magát a privatizációt lassítja, hanem egyben azt is jelenti, hogy nincs meg a nemzeti polgárság kialakulásának feltétele. Önálló, szuverén állam pedig polgárság nélkül nem lehetséges! Nézetem szerint a törvény keretében vagy e törvénnyel egyidejűleg más törvényben meg kell teremteni a lehetőséget arra, hogy aki tehetséget érez, az vállalkozhasson. Az elmondott két szemponton túlmenően még sok másban is különbözünk – sajnos – NyugatEurópától, de azt hiszem, ennyi is elég lenne ahhoz, hogy a nálunk végbemenő folyamatokat másként ítéljük meg. Ha valahonnan érdemes példát venni a privatizáció esetén, az szerintem nem lehet más, mint a hazai pálya. Ezzel természetesen nem azt kív ánom állítani, hogy ami eddig történt ezen a téren, hibátlan és tökéletes, csupán azt akarom mondani, hogy tanulni leginkább saját hibáinkból lehet. A saját véleményem – de a korábbi hozzászólásokból is gyakran kicsengett – , hogy a törvényjavaslatnak az a része, amely a privatizálandó vagyonnal foglalkozik, az ÁVÜtörvény alapjában véve elfogadható. Lényegi szempontnak tartom itt azt, hogy amennyiben a privatizációt
