Országgyűlési napló - 1992. évi tavaszi ülésszak
1992. április 7. kedd, a tavaszi ülésszak 21. napja - A tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyon kezeléséről és hasznosításáról szóló törvényjavaslat, az időlegesen állami tulajdonban lévő vagyon értékesítéséről, hasznosításáról és védelméről szóló törvényjavaslat és az állam vállalkozói vag... - ELNÖK (Szabad György): - VONA FERENC, DR. (MDF)
1335 Helyes dolog, ha egy törvénybe megfelelő garanciákat és ellenőrzési pontokat építünk be, amelyek lehetővé teszik a törvény elindította folyamatok kontrollálását és szabályozását. De még annál is fontosabb, hogy m agába a törvénybe legyenek beépítve a megfelelő garanciák. Nyilvánvalóan könynyebb lenne a dolgunk, hogy a kidolgozott, elfogadott vagyonpolitikai irányelvek állnának a hátunk mögött, ha megvolna az államháztartási törvény. Így sok minden a levegőben lóg, például a privatizációból befolyó bevételek felhasználása. Most erről egyedül a költségvetési törvény rendelkezik. Ami praktikusan megoldja a problémát, elvileg azonban nagyon is kétséges, hogy helyese egy folyton éhes kecskére bízni a jövő káposztáját. H iszen a költségvetés nyilvánvalóan a maga rövid távú érdekeit helyezi előtérbe a nemzetgazdasági stratégia rovására. Márpedig az állami vagyont csak egyszer lehet elkótyavetyélni vagy fölélni. Képviselőtársaim! A felelősségünk óriási. Nagyon fontos volna t udnunk, milyen az állapota, mi a természete, a jellege annak a vagyonnak, amelynek a sorsáról döntenünk kell. Szabó Iván miniszter urat idézem, aki a napokban arról nyilatkozott, hogy teljesebb Magyarországképet kell megmutatnunk a világnak, hogy fejlődje nek kapcsolataink, jöjjön a működő tőke meg a sok turista. Én azt tenném még hozzá, hogy teljesebb Magyarországképre volna szükségünk nekünk magunknak is. Kiterjedtebb kutatásokra és elemzésekre kellene támaszkodnunk. Természetesen nem könnyű tisztán látn i akkor, amikor a betegen egyszere több műtétet kellene végrehajtani; és a magyar gazdaság bizony nagyon beteg. Ezt bizonyítja a csődeljárások, felszámolások tömege, és erről szól sok szempontból maga a privatizáció is. Ám akár jogi, akár közgazdasági eszk özökkel nyúlunk a lerobbant vállalatokhoz, az adósság adósság marad; a veszteség veszteség; az elavultság elavultság. Ezen önmagában a cégtábla átfestése nem segít. A privatizációt nagyban megnehezíti, hogy nem lehet pontosan tudni, valóságos és végleges v agy csak átmeneti csődben vane az adott vállalat. Hogy immanens lényege, vagy csupán a többiek rántották magukkal a keresztbe tartozások hálójával. Vagy a keleti piacok összeomlása hoztae őket ilyen nehéz helyzetbe. Persze a piac és a termékszerkezet szo rosan összefügg egymással, miként minden mindennel összefügg. Ami azt jelenti, hogy nem lehet általában tönkremenni, hanem csak konkrétan. Akkor pedig mindegy, hogy miért ment tönkre és ki a hibás. Az embereket el kell bocsátani, a céget fölszámolni, eladn i, illetve injekciózni. És mégse mindegy, éppen a privatizáció szempontjából ez. Hiszen a lényeg mindig a vállalkozás jövője. Képes lesze hatékonyabb működésre az új tulajdoni és piaci körülmények között a vállalat? Ha egy autó nem megy, nem mindegy, hogy azért nem megy, mert nincs benne benzin, vagy azért, mert nincs benne motor. És ez az árat is lényegesen befolyásolja. Sok vita van arról, hogy lassú vagy gyors a magyar privatizáció. Erről Csépe Béla képviselőtársam is szólt. Ez így önmagában egy értelme tlen kérdés. Gyorsnak mondható, ha más országok gyakorlatához hasonlítjuk. Lassú, ha abból a szempontból nézzük, hogy a magyar gazdaság teljesítménye még mindig csökken, és csak nem akar fölpörögni a mi várakozásainknak megfelelően. Ám ezek nem érdemi szem pontok akkor se, ha nincs semmi fontosabb, minthogy a vágyaink megvalósuljanak. Egyetlen összevetés a lényeges, hogy ami létrejön, az hatékony, életképes alakzate vagy sem. Ezen belül persze számos részletkérdés van, például az, hogy milyen áron jött létr e az új konstrukció. Jó pénzért privatizáltuke vagy áron alul. Gyakori vád az is, hogy elkótyavetyélünk valamely nagy értékű vagyont, és az is, hogy elmulasztottuk a kínálkozó jó alkalmat, lehetőséget. Van példa mindkettőre. Általános recept azonban nincs . Hiszen attól függ a privatizáció üteme, hogy vane kereslet. Ha nincs vevő, se gyorsan, se lassan nem lehet privatizálni. Segíthetnek majd a külföldi tőkét vonzó szabályozások, egzisztenciahitel kiterjesztése, amely minden bizonnyal előmozdítja az oly fo ntos hazai tulajdonosi réteg izmosodását. És mindeközben ügyelni kell arra is, hogy a régiek helyett ne alakulhassanak ki új monopóliumok.
