Országgyűlési napló - 1992. évi tavaszi ülésszak
1992. április 7. kedd, a tavaszi ülésszak 21. napja - A tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyon kezeléséről és hasznosításáról szóló törvényjavaslat, az időlegesen állami tulajdonban lévő vagyon értékesítéséről, hasznosításáról és védelméről szóló törvényjavaslat és az állam vállalkozói vag... - ELNÖK (Szabad György): - VONA FERENC, DR. (MDF)
1336 Végül – mint már említettem – nagy veszély az is, hogy a költségvetés rövid távú érdekei elébe tolakszanak a nemzetga zdaság hosszú távú érdekeinek. Természetesen jelenleg a költségvetés nem tud meglenni a privatizációból befolyt összegek egy részének fölhasználása nélkül. Az azonban elgondolkoztató, hogy januárfebruárban a befolyt 15 milliárdból 10 milliárd a költségvet és finanszírozására ment el. A privatizáció nem rendelhető alá a tűzoltásnak, a költségvetés napi érdekei nem lehetnek elsődleges szempontok, mert ez tovább kuszálná az amúgy is kényszerpályán mozgó átalakulási folyamatot. Mindebből következően azt szeretn ém hangsúlyozni, hogy az állami tulajdont nemcsak privatizálni kell, hanem védeni is. Nem azzal, hogy állami tulajdonban tartjuk, szó sincs róla. Már céloztam rá, hosszú távon csak azt szabad állami tulajdonban tartani, ami közgazdaságilag is ésszerű. Ha t úl sok állami tulajdonú vagyon marad, amely lényegében nincs kitéve a piaci viszonyok szigorú törvényeinek, az szükségképpen hatással lesz az egész magyar gazdaságra, mégpedig kedvezőtlen hatással. Kialakulhat egy gazdaság a gazdaságban, amelyre nem leszne k érvényesek a maguk nyers valóságukban a takarékosság, a minőség, a hatékonyság követelményei. Ez nem vagyonvédelem, hanem a kiváltságok védelme, a régi rossz gyakorlat védelme lenne. Én a privatizációs folyamatban érvényesítendő vagyonvédelemre gondolok. Az elmúlt években az ipari vállalatok rohamos vagyonvesztése figyelhető meg. Ennek oka az általános piacvesztés mellet az is, hogy a privatizáció során előadódó számos hiba és visszaélés ellen a vállalatokat szinte nem védi semmi. Nagyon sok a kétes elem ezen a területen, mert sokszor nem kérnek róluk céginformációt, banki igazolást – lásd Pestvidéki Gépgyár, Csepel Autógyár esete. Ha ezt szigorúbban vennénk, nem fordulhatnának elő olyan esetek, amelyeket említettem. És a privatizációs botrányt a Pestvidék i Gépgyárnál még komikusnak is mondhatnánk, ha nem lenne ez anynyira elkeserítő. Nagyobb vagyonvesztéssel járhat az is, amikor a befektető minden anyagi konzekvencia nélkül bármeddig elhúzhatja a tárgyalásokat. A mai rendkívül bizonytalan piaci helyzetben a vállalatok pozíciója az időhúzás következtében egyre romlik. És így a kivérzésre játszó befektető végül sokkal olcsóbban juthat tulajdonhoz, és a bánatpénzt végül a magyar gazdaság és az adófizető állampolgár fizeti meg. Nagy hiba az is, hogy az adott vá llalat privatizációjába nem vonják be az ott dolgozó szakembereket és az adott terület szakértőit. Könnyű azt mondanunk, hogy ezek az emberek csak a saját szűk érdekeiket látják, és különben is, az ő szakértelmük mellett került kilátástalan helyzetbe a vál lalat. Mégis, az ő tudásuk, tapasztalatuk nélkülözhetetlen, az elfogultság ellenére is. Ha valóban nem egyszerűen a fölszámolás, a tulajdonszerzés vagy a költségvetési lyukak betömése a cél, hanem a termelés újraszervezése, akkor a konkrétumok, az iparpoli tikai összefüggések, az adott szakmai kultúra továbbélésének feltételei nem hagyhatók figyelmen kívül. Ki van zárva, hogy két olyan nagyvállalat, mint az Ikarus és a Csepel Autógyár nemzetközi privatizációs tenderének elbírálásához elegendő egy jogász meg egy vagyonértékelő cég – gondolok a szanáló szervezetre, a mai Reorg Rtre. Itt nem elég egy gyárat vizsgálni, a jó döntéshez a járműipar egészében kellene gondolkodni, és a kapacitás optimális csökkentésére törekedni. És nem az egyik céget a másik rovásár a szanálni. Az előkészítetlen, kétes szereplőkkel folyó privatizáció sok bírósági esettel jár majd együtt. Ezek sokszor évekig eltarthatnak, ami ugyancsak a vagyon leértékelődéséhez vezet. Képviselőtársaim! Az elején azt mondtam, hogy itt bizonyos értelemb en forradalom zajlik, amelyben bizony elkerülhetetlen, hogy ne legyenek visszaélések, hogy minden erkölcsösen történjen, méghozzá közösségi, a nemzeti érdekek primátusával. A klaszszikus forradalmakban rövid ideig ölnek, gyújtogatnak és fosztogatnak. És mi nthogy ilyenkor már nem érvényesek a régi törvények, újak meg még nincsenek, az egészet egy forradalmi romantikával szokás leönteni, mondván, hogy minden a nép nevében és valami gyönyörű eszme jegyében történik. Minden meg van bocsátva, sőt
