Országgyűlési napló - 1991. évi téli rendkívüli ülésszak
1992. január 21. kedd, a téli rendkívüli ülésszak 13. napja - A Munka Törvénykönyvéről szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP
1259 Tisztelt Országgyűlés! Legyünk őszinték, ha valaki egyhavi fizetésének megfelelő végkielégítést kap, ez igazában – megítélésem szerint – nem jó semmire. Nem jó arra, hog y a munkavállaló kondícióját fenntartsa, de ugyanakkor megítélésem szerint nem szolgálja igazából azt a másik célt sem, amit a végkielégítés a munkaadónál kíván elérni, hogy tudniillik szíreszóra ne mondja föl az illetőnek a munkaviszonyát, mert hiszen ez zsebbe nyúló dolog, és ez igazában visszatartja őt attól, hogy végül is valakit elbocsásson. De kérem, egyhavi fizetés kifizetése hároméves munkaviszonynál enyhén szólva is nem olyan összeg, amelyet a munkavállaló, pontosabban a munkaadó komolyan venne, é s ne tudná kifizetni. Ilyen körülmények között azt gondolom, hogy az összeget – az alsó határát is, de a felső határát is – emelni kellene. Mert mi az akadálya annak, hogy a munkavállaló 20 év feletti munkaviszonyát ne értékeljük, ne értékeljük a 25 éves h atárt, ne értékeljük a 30 éves határt. Nem látom be, hogy csak ez a szűk intervallum az, amelyik erre lehetőséget adna. Ezen túlmenően még arra szeretnék hivatkozni, tisztelt Országgyűlés, úgy gondolom, ha szigorúbb a munkavállaló és a munkáltató kapcsolat a, karakterisztikusabb módon lenne ebben a vonatkozásban szabályozva, az sokkal inkább korrektté és elfogadhatóbbá tenné közöttük a munkaviszonyt, mintsem így, hogy végeredményben mind a kettő számára bizonyos értelemben félmegoldásokat tartalmaz. Tisztelt Országgyűlés! Ezen túlmenően még egy vonatkozásban szeretnék foglalkozni a végkielégítés kérdésével. Nevezetesen a javaslat 100. §ára utalnék, ahol arról van szó, hogyha a munkáltató jogellenesen mondja fel a munkaviszonyt, akkor a bíróság visszahelyezi a dolgozót a munkahelyére, de ha a munkáltató kifizeti a kétszeresét az egyébként járó végkielégítésnek, akkor megválthatja ezt a helyzetet, és nem helyezi vissza a bíróság hozzá a dolgozót. Tisztelt Országgyűlés! A természetes jogi érzetem tiltakozik ez e llen a passzus ellen, és úgy gondolom, hogy a jogállamiság elveivel is összeegyeztethetetlen az a körülmény, hogy egy munkáltató bizonyos összeg leszurkolásával az általa teremtett jogellenes helyzetet megválthassa. Álláspontom szerint itt arról van szó, h ogy a munkáltató belenyúl a zsebébe, és akkor neki ez az ügy egy a sok közül, azonban a munkavállalónak az, hogy van munkaviszonya vagy nincs, mindent jelent. Megítélésem szerint a helyes megoldás, ha fenntartjuk a végkielégítés kétszeres kifizetésének int ézményét, akkor csak arra szolgálhatna, hogy nem az övön alul ütő munkáltatónak biztosítunk vele lehetőséget, hanem a sérelmet szenvedett munkavállalónak. Mert valljuk meg, hogy az a körülmény egy dolog, hogy a bíróság visszahelyez valakit a munkahelyére, azonban lehet, hogy sok esetben nem sok köszönet van benne, mert a munkáltató ott tart be neki esetleg, ahol tud, és ha ő úgy látja, akkor szerintem neki kell alternatívaként biztosítani azt a lehetőséget, hogy a kétszeres pénz felvételével nem megy vissza oda dolgozni. Úgy gondolom, hogy az adott szituációban nekünk, tisztelt Országgyűlés, a kisember mellé kell állnunk, s az adott esetben a kisember a munkavállaló. Szeretnék még foglalkozni, tisztelt Országgyűlés, a munka díjazásával kapcsolatos egykét ké rdéssel. Az első, a túlmunka kérdése. Azt mondja a javaslat, hogy kötelezhető az általánosan elfogadott alapmunkaidőn túl a dolgozó a túlmunka végzésére. Ez – megítélésem szerint – rendjén való dolog. Azonban úgy gondolom, hogy nem kellő módon díjazzuk, le galábbis nem adjuk meg a jogi lehetőségét a kellő módon való díjazásnak. Mert az, hogy a munkabére 50%áig emelhető a túlmunka díja – álláspontom szerint – , nem alkalmas arra, hogy érdekeltté tegyük a dolgozót a túlmunka végzésében, illetve, hogy ő ne érez ze sérelmesnek magára nézve a túlmunka végzését. Álláspontom szerint a Munka Törvénykönyvének újraszabályozásánál valamerre, a polgári jogi jogelvek irányában kell elmozdulnunk, méghozzá az adott esetben azon polgári jogelv irányába, amelyik azt mondja, ho gy a végzett munka – tehát az adott esetben a szolgáltatás – és a végzett munka díja – tehát az ellenszolgáltatás – között egyfajta arányosságnak kell fennállni. Itt, megítélésem szerint, e szabályozással ezt az arányosságot nem tudjuk biztosítani.
