Országgyűlési napló - 1990. évi téli rendkívüli ülésszak
1990. december 28. péntek, a téli rendkívüli ülésszak 6. napja - A Magyar Köztársaság 1991. évi állami költségvetéséről és az államháztartás vitelének 1991. évi szabályairól szóló törvényjavaslat részletes vitájának folytatása - ELNÖK (Szabad György): - KULIN FERENC, DR. a kulturális, oktatási, tudományos, sport-, televízió- és sajtóbizottság elnöke:
344 Kezdem tehát a kulturális mecenatúra problémájával, ezen belül egyetlen, bizonyára nemcsak az én szívemhez közel álló, hanem nagyon sokunkéhoz közel álló üggyel, a kulturális folyóiratok problémájával. Találkozhatta k a közelmúlt napi sajtójában azzal a sok jelzéssel, amelyek arra utalnak, hogy a sajtóban végbemenő folyamatok, gazdasági folyamatok természetes következményeként a kulturális lapok is végveszélybe kerültek: megszűnt az az anyagi bázis, ami idáig biztosít otta a megjelenésüket. Egyszerűen csődbe jutottak, és most nekünk arról kell döntenünk, hogy megszavazzuke a támogatást a jövő év elejétől kezdve a veszélybe került kulturális hetilapoknak és folyóiratoknak, vagy pedig széttárjuk karjainkat, és azt mondju k: a piacgazdaság időszakába léptünk, ha nem tudják eltartani magukat, ha nem tudnak szponzorokat szerezni, akkor nem tudunk mit kezdeni. Szeretnék figyelmeztetni ennek a gondolkodásmódnak a rendkívüli veszélyeire. Olyan három és fél, négy évtized után, am ikor általában csupán elítélő szavakat, gondolatokat mondhatunk az elmúlt korszak kultúrpolitikájáról, ez a korszak mégis fölmutatott több tucat irodalmi folyóiratot, ha a vidékieket is beszámítjuk, ha a heti- és havilapokat is beszámítjuk. Most, amikor el érkezett a rendszerváltás pillanata, akkor a rendszerváltástól azt kapja a kultúra, hogy tovább nincs állami mecenatúra, nem tudjuk őket eltartani. Ha csupán arról volna szó, hogy néhány tucat vagy néhány száz írástudó értelmiségi heti, havi megélhetési le hetősége romlik azáltal, hogy nem tud rendszeresen publikálni, azt mondanám, ne törődjünk vele. Volt már az elmúlt kétszáz esztendőnek néhány szép példája, amiket érdemes követni, akiket érdemes követni – vagy még messzebbre is nyúlhatnék: a Misztótfalusi Kis Miklósokra, az Apáczai Csere Jánosokra, a Kazinczykra, a Csokonaikra, a Kölcseykre, Petőfikre utalhatnék, akik tudtak kultúrára áldozni a saját erejükből, a saját egzisztenciális biztonságuk árán. Tehát nem erre hivatkozom, amikor támogatást kérek a ku lturális folyóiratoknak – hanem a saját érdekeinkre, arra, hogy ebben a rohanó világban, amikor a legkényesebb, a legkritikusabb politikai kérdésekről nincs időnk elmélyülten gondolkodni, akkor a sajtónak azt a rétegét, azt a dimenzióját hagynánk magára és hagynánk elsorvadni, amelyik mögött olyan szellemi erők húzódnak meg, amely szellemi erők egyedül tudnak vállalkozni arra, hogy a közös gondjainkkal elmélyülten, meditatívan, kontemplatívan foglalkozzanak, hogy olyan problémákat is érzékeljenek, amelyeket mi nem tudunk érzékelni – egyszerűen a rohanás miatt – , hogy olyan értelmezéseit fogalmazzák meg a problémáinknak, amelyekre mi nem vagyunk képesek. Hogyha ezek a gondolatok, amelyek hétről hétre, hónapról hónapra rendelkezésünkre álltak, igenis, csak a k ulturális sajtó jóvoltából, ha elhalnak, nem állnak rendelkezésünkre, akkor mi leszünk ezáltal szegényebbek, és az ország lesz szegényebb. Azt mondom tehát, hogy nem – ismétlem: nem – az írók egzisztenciális gondjainak megoldása érdekében, hanem az ország közös gondja érdekében kérem, hogy amikor a kulturális mecenatúráról döntünk, akkor ne vonjuk meg azt a támogatást, amit a kulturális folyóiratokra fordíthatunk. A másik kérdés a Televízió ügye. Tegnap a költségvetési bizottság vitájában arra figyelmeztett ek, hogy az a módosító javaslat, amit én terjesztettem elő, Hankiss Elemér televízióelnök hozzánk benyújtott előterjesztése alapján, számszerű hibákat tartalmaz. Ezért teljesen alkalmatlan arra, hogy komolyan vegyük, hogy erre bármiféle költségigényt alapo zni lehessen. Ennek a vitának a hatására átgondoltam – amennyire tőlem telik, átszámoltam – ezeket az adatokat, és beismerem, hogy valóban vannak benne számszerű hibák. Nem ismerem azonban el, hogy olyan mértékű hibák lennének benne, amelyek indokolatlanná tennék a Televízió elnökének azt a kérését, hogy az állami költségvetés támogassa az egyes és kettes csatornán működő nemzeti közszolgálati televíziót. Azért nem ismerem el, mert ezeknek a hibáknak a nagyságrendje megítélésem szerint a legrosszabb esetben egymásfél milliárd forint közé tehető, az az összeg, amit a Televízió elnöke kért, 6,8 milliárd forint, az az összeg, amit én terjesztettem elő a kulturális bizottságban, már csak 5 milliárd forint. Azért ötmilliárd forint, mert arra kértem meg a Televíz ió elnökét, hogy fontolja meg, nem volnae megoldható, hogy a magyar állampolgárok számára szemet szúró, rendkívül magas alkalmazotti létszám ne a '91es esztendő végére, hanem már a közepére csökkenthető lenne.
