Országgyűlési napló - 1990. évi őszi ülésszak
1990. december 3. hétfő, az őszi ülésszak 21. napja - Napirend előtt - ELNÖK (Szabad György): - SZABÓ IVÁN, DR. (MDF) - ELNÖK (Szabad György): - ELNÖK (Szabad György): - PÁL JÓZSEF (MDF)
1200 Mélyen Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Súlyos, nem mindennapi, valóban történelminek m inősíthető kérdésben kértem nagyra becsült házelnökünktől a napirend előtti felszólalás lehetőségét. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel néhány perc erejéig útjába álltam a jövőnket meghatározó törvénykezési munka új szakaszának. Hiszen a rég esedékes, gazda ságunkat más pályára terelő váltók vezérlőpultjánál látom jómagam is a legfőbb teendőket. Mindezek ellenére késleltető lépésem miatt nem áll módomban a tisztelt Ház elnézését kérnem. Előttem ugyanis egy borzalmas tömegmészárlás képe merül föl: az 1956. dec ember 8i salgótarjáni sortűz emléke. Erről kívánok most megemlékezni, miként tette azt képviselőtársam a mosonmagyaróvári népirtás évfordulóján. Tisztelt Ház! Választókörzetem központja, Salgótarján a hétvégi gyásznapra készül. Immáron az új önkormányzat szervezésében. Összegyűlünk majd a tavaly elhelyezett csiszolt gránittábla alatt, hogy lerójuk a köteles kegyelet adóját, meghallgatván egyúttal köztársasági elnökünk üzenetét is. De mire is fogunk emlékezni? Kényszerűen rövidre fogva: arról a törté nelmi gaztettről, ami 1956. december 8án úgy 1/2 12 tájt lejátszódott városunkban. Feltételezem, hogy e falak között mindenki ismerni véli, mi is történt valójában. Mégsem gondolom, hogy emiatt figyelmük éredektelenségtől felhőzötten siklik el szavaink fö lött. Hozzászólásom alapvető okát ugyanis nem a közelgő évfordulós dátum adja, ami alkalmat szolgáltathat az események felidézésére. Ennél sokkal súlyosabb körülményekről van szó. Arról a szomorú tényről – tisztelt Ház – , ami beárnyékolja a parlamentáris d emokráciánkat. Halottainkról már megemlékezhetünk, de gyilkosaik még mindig rejtve vannak. Nemcsak azokra, és nem is elsősorban rájuk gondoltam, akiknek mutatóujja pufajkásként vagy keleties szemvágású kiskatonaként a PPSgéppisztoly elsütőbillentyűjére g örcsösödött. Nem, nem! Az akciót kitervelőkről és a parancskiadókról beszélek, és persze az önként kéjjel ölőkről is. Tavaly ilyenkor biztos voltam benne, a város és a környék népével együtt, hogy mára minden kiderül, és megvalósul a történelmi igazságtéte l. Szomorúan kell leszögeznem: nem így történt, pedig lett volna rá időnk. Nem kutatom most, kié a felelősség. Ebben a pillanatban elegendő, ha végletesen személyes vagyok, és egyszerűen bejelentem: szomorúságom lassúdan vitorlázik egy zsúfolt kikötő felé, aminek a neve: dezillúzió. Hogy mégse feledkezzék meg végleg a t. Ház ez irányú erkölcsi kötelezettségéről, íme néhány részlet és egykét figyelembe vehető összefüggés. Mert – kedves barátaim – nem választási ígéret maradt itt beteljesítetlenül, hanem a r endszerváltásból következő erkölcsi, politikai parancs. De lássuk magukat a véres tényeket. December 8a messze esik november 4ének torkolattüzes hajnalától. A forradalom szívós utóvédharcát vívta. Letörettünk, magunk maradtunk, de még nem veszett el mind en a harcok elülte és a beálló teljes körű megszállás ellenére sem. A forradalom helyi szervezetei talán éppen ebben az időszakban voltak a legerősebbek. Feladatuk tudatában is, és a tömegtámogatásukat nézve is. Így volt ez Salgótarjánban is. Az intézménye k, üzemek, gyárak a munkásság kezén voltak. A kétkeziek önszerveződése, hiteles vezetőik gyors megtalálása különösen mai szemmel nézve igazán lenyűgöző. Az önszerveződésre képes munkásság nem csupán saját megélhetési lehetőségét, az üzemeket, gépeket, kész leteket védte, hanem óvta a forradalom tisztaságát is. Úgy tartják, az egész városban még egy pofon sem csattant el. Számottevő atrocitásról pedig senki nem tud. A naivitásig tiszta volt a helyi forradalom. Jellemző példa: a jól felfegyverzett és egyre arr ogánsabb karhatalmi erőket ellensúlyozandó egyenesen a szovjetekhez fordultak a rendfenntartás érdekében a forradalmárok. A munkásszolidaritás általános és töretlen volt. A helyi forradalom szervezetei és ezek vezetői látva maguk mögött az erőt, a tántorí thatatlanságot, úgy viselkedtek, olyan kitartóan, mint a nagybudapesti munkástanács. Tudták, hogy a politikai tárgyalás eszközeivel legyőzhetetlenek.
