Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-83

6843 Az Országgyűlés 83. ülése, 19 politikai struktúrában az állampárt viszonyulása e szervezetek létéhez ugyancsak majd törénelmi léptékű értékelés tárgya lehet. Hiszen az alkotmányos jogok értelmezésének korábbi gyakorlata, nevezetesen ami nincs részleteiben szabályozva az tilos, tehát e gyakorlat szerint az új szervezetek a fennálló rend kereteitói idegenek, tevékenységük üldözendő. Mégis a velük szemben tanúsított liberális magatartást nem lehet a korábbi időszakban is néhány alkalommal tapasztalt megengedő gesztussal azonos értékének tekinteni. Hiszen az világos kellett legyen, hogy az ellenzéki szervezetek léte előbb-utóbb törvényen kívül helyezi a monolit berendezkedést. A történelmi kérdés: ha az akkori MSZMP látta, — márpedig látnia kellett a végkifejletet — mi tartotta vissza attól, hogy más eszközökhöz nyúljon. A félelem az 56-os tragédia megismétlésétől, félelem a teljes politikai és gazdasági elszigetelődéstől és a vele együttjáró azonnali összeomlástól, vagy talán a párton belül is ekkor már a másképpen gondolkodók voltak többségben? E dillema — és annak még akkor ismeretlen kimenetele — elválaszthatatlan az Országgyűlés akkori munkájának a megítélésétől, hiszen a kétség itt, a terem hangulatában is érezhető volt és ott motoszkált mindannyiunk gondolataiban, amikor egy-egy szavazás során az igennél vagy a nemnél fel kellett emelni a kezeket. Erre az időszakra esik annak a nem újkeletű, de érthető okokból korábban agyonhallgatott felismerésnek a politikai vitákban megjelenése, mely szerint a gazdaság átalakításának feltétele annak ideológiai kötöttségektől való megszabadítása. Következésképpen az ideológiai megközelítés eredőjének, az egypártrendszerű berendezkedésnek többpártrendszerű parlamenti demokráciával történő felváltása. A vita folyt e terem padsoraiban és folyt e Makón kívül is. A viták következtetése a falakon kívül egyik oldalról a szocialista pluralizmus, a másik oldal viszont a nyugat-európai tradíciónak megfelelő jelzők nélküli pluralizmus mellett voksolt és az utóbbinak a következtetése egyúttal az, hogy az egypártrendszerben megválasztott testület nem legitim, következésképp át kell adnia helyét egy merőben új, demokratikus rendszerben megválasztott népképviseletnek, amihez természetesen új törvény is kell, amit viszont csak egy legitim Parlament hozhat meg. A kétoldalról jövő igény, mint egymásnak tornyosuló hullámok csaptak össze. Sokszor úgy tűnt, a hullámok kioltják egymást, a békés utat jelentő alkotmányos megoldás lehetősége kizárt. Félő volt, hogy e házban, s azon kívül sincs erő, hogy a két irányú, egymással sok ponton nem találkozó, de változást, másságot kívánó akaratokat egy jogállam kereteinek körvonalazásával összegezni tudná. Az egypártrendszer, többpártrendszer vitájában, a patthelyzetet megkerülő lépést végül maga az Országgyűlés teszi meg, amikor 1989 januárjában az egyesülési jogról szóló törvényt csak azzal a határozattal kiegészítve hajlandó elfogadni, mely kötelezi a Kormányt, hogy a politikai pártokról szóló törvényt legkésőbb az év nyaráig nyújtsa be a Parlamentnek. Figyelemreméltó, hogy a vitában korábbi meggy ilatkozásai90. március 14-én, szerdán 6844 val szemben most már az MSZMP is a többpártrendszer mellett érvel. Ezzel a lépéssel nemcsak az Országgyűlés ötéves működésének újabb, ezúttal már végső, a jogállamiság alapjait megteremtő szakasza kezdődik meg, hanem talán ez a lépés volt a Parlamenten kívüli erők felé a hajszálnyi bizalomkeltésnek az a mozzanata, amely új perspektívát nyitott azáltal, hogy a politikai egyeztető tárgyalásokat követően békés úton, alkotmányos keretek között történhet meg a rendszerváltás. 1989. januárja óta ez a hajszálnyi bizalom e Parlament küldetésévé változott. Mint beigazolódott, ez a perspektíva járható útnak bizonyult. A politikai egyeztettő tárgyalásokat követően, talán nem szerénytelenség megállapítani, az Országgyűlés alkotó közreműködésével létrejöttek a jogállamiság hatalmi intézményei, a köztársasági elnöki intézmény, az Alkotmánybíróság, s megteremtődtek a többpártrendszerű parlaenti demokrácia jogi és politikai alapjai. 1989. október 23., százezrek a Kossuth téren, s Magyarország neve és formája e naptól: Magyar Köztársaság. Ezután már csak egy kérdés volt hátra. Felismeri-e a Ház, hogy mi a következő helyes lépés? 1990. március 25-én Magyarországon országgyűlési képviselőválasztások lesznek. A régóta és hőn óhajtott demokratikus szabad változások, mégis a Ház falain belül, s azon kívül is e pillanatban talán több az aggodalom a jövő iránt, mint a bizakodás. Aggódunk, mert az ország ma olyan, mint egy atommáglya. Igaz, eddig csak hasznos energiák gerjedtek benne, de már régóta kitapintható a félelem. Vajon akik a vezérlőpultnál ülnek, s ezután ülni fognak, tudják-e, hogy mikor melyik gombot kell megnyomni, nehogy a láncreakció ellenőrizhetetlenné váljon, s a robbanás hamuja nemzedékeken át nyomorítsa a nemzetet. Aggódunk, mert a politika színpadának számunkra szokatlan forgatagában kaszkadőrmutatványok kápráztatnak el bennünket, statisztaszerepre kárhoztatva a figyelemreméltó teljesítményt. A Háztól elköszönő honatyának hátborzongató látomása van. Emberöltő multán egy munkáját befejező Parlament utolsó ténykedése ugyanaz lesz, mint ma a miénk volt? Szerencsére a látomás csak pillanatnyi s múlóban van, a színpadon helyreáll a rend, s a valódi főszereplők mondanivalója már gondolatébresztő. Tekintsünk hát féltésünk mellett bizakodással is a jövőbe. Bízzunk az Isten adta népben, hogy arra érdemeseket választ, s előlegezzük a bizalmunkat a kiválasztottaknak, mert szükségük lesz rá. Ha ennek az Országgyűlésnek embert és nemzetet próbálóan nehéz volt a feladata, a következőé sokszorta az lesz. Bizakodásunkat erősítse a tudat, a magyar gazdaság és társadalomjelenlegi állapota még magában hordja a kedvezővégkifejlet lehetőségét. De tudni kell azt is, nemzeti egység nélkül a szükséges cselekvésre képtelenek leszünk, a nemzeti egység feltétele pedig a megbékélés. Ezért, amikor mai ülésszakunkat bezárom, s ezzel együtt az 1989-ben megválasztott Országgyűlés munkáját befejezettnek nyilvánítom, arra kérem valamenynyi honfitársunkat, békéljünk meg egymással. (Hoszszantartó nagy taps.)