Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-83

6841 Az Országgyűlés 83. ülése, 1990. március 14-én, szerdán 6842 nemcsak az örökké háborgó lelkiismeret megnyugvásához adott jog, hanem a cselekedetekről elszámolni, a tanulságokat levonni a megbízók számára is kötelesség. 1985 a háború utáni negyvenedik, a pártállami berendezkedést szentesítő Alkotmány elfogadását követően a harminchatodik, és egy nemzeti tragédiába torkolló népfelkelés utáni huszonkilencedik esztendő. Ám az idővégtelenben a magyar ember számára mégsem a fenti viszonyítások különböztetik meg a többitől, hanem egy hajszálni reménysugár felvillanása az egymást követő közéleti események horizontján. 1985. márciusa a pártállam ötévenként ismétlődő legfontosabb eseménye, a kormányzó, az egyetlen párt kongresszusa, amelynek határozatai az Alkotmányból származtatott joggal iránytűt jelentenek az elkövetkező fél évtizedre. A reménysugár nem azt jelenti, hogy valójában már meglévő társadalmi válságot közeledő veszélyként érezve a kongresszus ismét határozatba foglalja az 1986 óta többször megfogalmazott gazdasági reformprogramot. Hiszen tudott volt, hogy a végrehajtás mechanizmusának a politikai intézményrendszer által szabályozott sablonjai mindeddig a megvalósítatlan kinyilatkoztatások szintjére kárhoztatták e jobb sorsra érdemes elképzeléseket. A reménysugár önmagában még csak nem is az, hogy a határozat ezúttal magát a politikai intézményrendszert is érinti, nevezetesen az ország életének az irányításában, a munkamegosztás tekintetében új szerepkört, érdemi döntési lehetőséget kínál az Országgyűlésnek. A reménysugárt az jelentette akkor, hogy a párthálózat mögött már a megvalósulás stádiumában lévő, az eddigiektől eltérő törvény szabályai szerint folytak az új Országgyűlés megválasztásának az előkészületei. Még ma sem lehet pontosan megítélni, hogy a demokráciának ez a cseppje vajon a politikai hatalom túlzott magabiztosságának a forrásából fakadt, esetleg gyógyírnak szánták az életszínvonal várható romlása által ejtett sebekre, netán a döntései szerepkörrel együtt a felelősségmegosztásának a szándéka húzódott meg mögötte, vagy tényleg tudatos lépés voh a demokrácia irányába? A már akkor is felmerült kételyeket táplálta a korlátozott szuverenitásnak megalkotóját is túlélő brezsnyevi doktrínája. Vajon annak árnyékában az első apróbb lépést követheti-e majd második? Az első apró lépést, amely akkor, abban az időben egy nagy ugrásnak tűnt. Igaz a mostani 1990-es választási szabályainkkal való összehasonlítást nem állja ki a kötelező többesjelölésre alapozott választási rendszer. De az összehasonlítás igazságtalan, sőt történelmietlen is lenne. Az viszont tény, hogy az 1985. június 28-án a Parlamentbe alakuló ülésre érkező 352 választókerületben megválasztott képviselő mindegyike valóságos választás eredményeként kapott mandátumot, és közülük több mint 40-en úgy, hogy választókerületük lakosainak alulról jövő kezdeményezése eredményeként váltak egyáltalán jelöltté. Tény az is, hogy az első pillanattól kezdve látszott e testület felkészültsége, vitakészsége jobb mint az elődeié, és érezhető volt az is, hogy komolyan veszi a dolgát, annak tekinti magát, aminek választották: törvényhozó testületnek. Igaz, első rakoncátlankodásáért — egy miniszteri előterjesztés leszavazásáért — kormányellenesnek minősítették. Igaz, hogy második, a közvélemény érdeklődését is kiváltó nekibuzdulása, az Ügyrend 1986. évi módosítása kudarcot vallott a politika merev, olykor goromba kiálltásával szemben. A harmadik nekirugaszkodás a jogalkotásról szóló törvényhez benyújtott képviselői módosító javaslat mellett felsorakoztatott érvek és a képviselők többségének támogatása láttán viszont már a politikának kellett meghátrálnia. A jogalkotásról szóló törvényjavaslatnak 1987. decemberében a képviselői módosító indítvánnyal együtt történő elfogadása határnap volt a parlamentünk életében. Nem egyszerűen azért, mert az Elnöki Tanács Parlamentet helyettesítő jogkörének gyakorlatilag minimálisra szűkítésével egyértelművé vált, hogy a gazdasági reformokhoz, valamint a politikai intézményrendszer reformjához szükséges törvényi szabályozással a továbbiakban nem lehet megkerülni az Országgyűlést, hanem azért is, mert ez alkalommal az is világossá vált, hogy ez a Parlament végérvényesen szakított a politikai függőséggel. Tagjainak többsége pártállástól függetlenül, legjobb tudásának megfelelően csak választói érdekeit hajlandó képviselni. Kedves Képviselőtársaim! Országgyűlésünk története 1987. decemberétől íródó és körülbelül egy éven át tartó második szakaszának legfontosabb jellemzőit három pontban lehet összefoglalni: 1. Megkezdődött egy gazdasági reform előkészítés olyan törvények elfogadásával, melyek részleteikben lehet, hogy a továbbiakban kiigazításra szorulnak, de koncepcionálisan ezen Országgyűlés mandátumán időben is túlmutatva már a gazdasági rendszerváltás alapelveinek is tekinthetői. 2. Az Elnöki Tanácsnak a törvényalkotásban az Országgyűlést helyettesítő jogköre minimálisra szűkítésével összeomlott egy idejét múlt jogalkotási rendszer. Romjai tengernyi munkát ontva csaknem maguk alá temették az Országgyűlést. Egyre inkább érzékelhetővé váltak azok a feszültségek, amelyek az elvégezendő munka mennyisége és a működési feltételek között voltak. A képviselők részéről az egzisztenciális hátteret jelentő főállásban és a hátteret jelentő főállásban és a parlamenti munkában való helytállás kettős terhelése, a tisztségviselőktől a még mindig elavult ügyrend keretei és a spontán kialakult új munkastílus ellentmondásainak a feloldása az Országgyűlés hivatali apparátusától a meglévő primitív felkészültséggel a többszörösére növekedett munka technikai feltételeinek biztosítása olykor emberfeletti erőfeszítést kívántak. Megkezdődött az Országgyűlés politikai polarizációja, amely nem egyszerűen új színfoltot jelentett, hanem a továbbiakban a politikai csoportok, az Országgyűlés bizottságai mellett az ülésszakokra való felkészülés meghatározó szinterévé váltak. Ezen időszak harmadik legfontosabb jellemzője a Parlamenten kívüli közéletben a nyíltan ellenzéki vonalvezetésű politikai szervezetek megjelenése. A már ugyan repedező, de alapjaiban még mindig bontatlan