Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-77

6395 Az Országgyűlés 77. ülése, 1990. január 31-én, szerdán 6396 féltjük a felnevelendő gyermekeket, szavunkat mindig elnyomta a gazdasági vészharang. Félreértés azonban azt hinni, hogy azt a célt csak egyes csoportoknak, egyesületeknek, bizottságoknak kell vállalniuk, ezt mindannyiunknak képviselni kell, mert akarva-akaratlan ezen alapszik az ország jövője. A szemrehányás nem ezt a Kormányt illeti elsősorban, a gond már jóval korábban kezdődött. És itt nem csupán az anyagi biztonság hiányára gondolok. Ha ismerőseink körében harmonikus, egységes családokat látunk, keressük a titkát, hogyan képesek leküzdeni a mindennapok terhét. Milyen erkölcsi talajon áll az, aki ma vállalja egymást, együtt a gyermekeket, s közösen a család gondját? ,,Az anyaméh gyümölcse jutalom" —, hallottuk a napokban Tőkés Istvántól, és a hét gyermekét felnevelő Erzsébet asszony mosolya ezt nyugtázta. Ennek valóban titka van, melynek továbbadására nálunk most kevesen tudnak vállalkozni. A statisztikai adatok bizonysága szerint 1985-ben 10 millió 640 ezer népességszám mellett 73 ezer házasság történt, a születések száma pedig 130 ezer volt. Ezek a számok 1988-ban a következők: hazánk népessége már csak 10 millió 574 ezer, a házasságkötések száma 58 ezer, a születések száma 103 ezer, vagyis 24 ezerrel kevesebb, mint 1985-ben! A legszomorúbb statisztikai adat, — ennek háromszorosa — egy város lakossága lehetne a meg sem születettek száma. Fogyatkozásunk nemcsak számbéli ezáltal, de megtartó erőnk is gyengülőben van. És vajon a megszületettek közül hányan részesülnek abban a szerencsében, hogy nem lép túl rajtuk a család, hogy vállalják is őket az életre hívók, mint madár a fészekalja fiókáit? Ilyen szerencse sok emberfiókának nem adatott meg. Ezt mutatja, hogy évente 100 csecsemőt hagynak ott a szülőotthonokban, az esetek többségében végleg lemondva róluk. Tisztelt Képviselőtársaim! A jelenlegi családjogi törvénymódosítás éppen az ő érdekükben történik, az örökbefogadás megkönnyítésére, az ügyintézés meggyorsítására. Emlékezetes, hogy ebben a tárgyban múlt év novemberi interpellációmra az igazságügyminiszter úr bejelentette a törvénymódosítást, melyet a képviselők akkor elfogadtak. Most alkalmunk van megtárgyalni, hogy a törvény mielőbb korrigálja azt, melyet 1986-ban elrontottunk. Igen, ezt a kifejezést használták azok a szakemberek, akiktől nem kértünk véleményt a módosítás előtt. Ők ugyanis azonnal felmérték, mennyire lelassul majd az örökbefogadás ezt követően. Sajnos, igazuk lett. Amíg 1987 első felében 662 állami gondozott került örökbefogadó szülőkhöz, addig a módosítás hatásaként a második félévben csupán 32. Pedig említettem, hogy évente körülbelül 100 csecsemőt hagynak el szülés után, és velük együtt évente 2800-ra is tehető az örökbefogadhatók száma. Kinek az érdekét védi a mostani törvény, ha ezáltal lelassítja, vagy lehetetlenné teszi az örökbefogadást? Alhumánus szempontnak bizonyult, amikor az anya jogát növeltük a gyermekkel szemben. Azét, akinek 2 hónap helyett 6-ot adtunk meggondolni, hogy vállalja-e az általa megszült gyermekét. Hat hónap után kezdődhetett a nyomozás az anyag után, ha előkerült, a nyilatkozattétel, és mire mindezt végigköveti a hivatal, addig sok gyermek betölti a harmadik életévét, azt az első hármat, amely egész életére nézve meghatározó, melyben nélkülözi az anya ölelő karjait, és idegenek ajkáról eprészi szavanként anyanyelvét. Elnézést, hogy Sütő András gondolataival éltem. A leggondosabb intézeti nevelés sem pótolhatja azt, amit sok örökbe fogadó szív szerinti anyától megkaphat. Mert ilyenek szép számmal várakoznak a kicsinyekre, és sokan hiába kilincselnek. Az interpellációm után kapott levelek egyikéből idézek: ,,A családjogi törvény megfogalmazza az anyag jogát a gyermekéhez, de a gyermekjogát a családhoz nem érvényesíti." Majd így folytatja a levélíró: „Annak az anyának, aki eldobta gyermekét, s netán az utcán keresi a kenyerét, de nem mond le írásban a gyerekről, nem kell olyan pszichológiai vizsgálaton átesnie, ha újra magához veszi a gyermeket, mint az örökbe fogadó szülőnek." Ebben a folyamatban — aláhúzta — ,,a gyermek lenne a legfontosabb, de mivel ő nem jegyeztethet elő magának szülőt, így helyzete kiszolgáltatott." Tisztelt Parlament! Nem véletlenül időztem el ennél a problémánál. Van egy félelem, amit most a törvénymódosítással könnyítenénk a gyermek érdekében, azt egy képviselői indítvány újra megakadályozhatná. Természetesen a jószándékot nem vonom kétségbe, de mint tudjuk, a jószándék. . . Megismételnénk az 1986-os módosítást, amikor a jogi bizottság érvelése sem az örökbefogadásnál, sem a házasság előtti három hónapos várakozási időnél nem volt indokolt. Ha most elfogadnánk, hogy a gyámhatóság helyett a bíróság döntsön első szinten az állami gondozottak örökbefogadásáról, olyan időhúzást szentesítenénk, amivel nem jutna előbbre a várakozók ügye. Mondhatnám, cseberből-vödörbe esnénk. Utalok itt a képviselők számára átadott tájékoztatóra a bíróság körülményeit illetően. Ezért bár jogelvileg lehet kívánatosabb — ahogy elhangzott — a bírói út, én mégis azt támogatom, hogy a szülő és a kiskorú viszonyát alaposan ismerő, a gyermek- és ifjúságvédelem egészéhez értő gyámügyi szakember hozhasson döntést az örökbefogadásról. A bírói döntéshez ugyanis előzőleg az ő javaslatukat kérik meg, melyet csak elvétve módosítottak eddig a bíróságok. Megkövetelhető viszont, hogy a gyámügyi körzeteket úgy alakítsák ki, hogy a döntést hozó szakértelméhez párosuljon a hivatás is. Rangot kell kapnia ennek a területnek, ahol nincs helye a lélektelen munkának, mert egy gyermek sorsa nem ügyintézések sorozata csupán. Az egyházak által képzett szakembereket is igénybe kell venni az államigazgatás jelzett területén. Tisztelt Képviselőtársaim! Lehet, hogy a napirendre készülve Önök közül nem sokan vették kezükbe az alaptörvényt, a családjogról alkotott 1952. évi IV. számút. Engem a kíváncsiság is sarkallt arra, hogy megismerjem, milyen is az a jogszabály, amelyet 1952 óta kisebb-nagyobb módosítással, de még időszerűnek tartunk, íme az idézet a társadalom legkisebb sejtjére vonatkozó törvényből, melynek célja, hogy ,,a szocialista erkölcsi felfogásnak megfelelően szabályozza és védje a házasság és család intézményét". Az 1. §-ból idézek!