Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-76

6339 Az Országgyűlés 76. ülése, 1990. január 26-án, pénteken 6340 ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Azt terveztük, hogy az egyébi vállalkozásról szóló törvénytervezetről határozatot tudunk hozni, de amint látják, az Igazságügyi Minisztérium vezetője nincs jelen. Folytatjuk a munkát ott, ahol az ebéd előtt abbahagytuk, azaz a sajtótörvény vitáját. Kérem képviselőtársaimat, hogy aki az általános vitában kíván hozzá szólni, nyomógombján jelzze! Ha jól tudom, Sztrapák képviselő úr jelentkezett elsőként. DR. SZTRAPÁK FERENC: Tisztelt Országgyűlés! Még a szavazás előtt időben szeretném megvilágítani a kulturális bizottság álláspontját a bizottság felhalmozott előadójaként, miután mi is megvitattuk a sajtóról szóló törvénytervezet módosítását. Két korrigáló javaslattal el is fogadtuk az. Ezeken a pontokon viszont változatlanul vitánk van a jogi, igazgatási és igazságügyi bizottság észrevételeivel, egyáltalán a kárpótlás maximálisan 300 ezer forintos összegének a túlbecsülésével az elkövetkezendő hónapokban, ami egyértelműen különleges jelentőségű történelmi útszakasznak ígérkezik. Elöljáróban és általánosságban meg kell állapítani, hogy az újságírás bizony nem költészet vagy csak kivételes esetekben az. Nem is az a dolga, hogy költsön, így elég messze áll József Attila intésétől: ,,Az igazat mondd, ne csak a valódit!" Sokszor elég lenne az is, ha a valódit mondaná. Ugyan a valósághű, korrekt, időszerű, demokratikus szellemű és gyakorlatú tájékoztatás nemcsak törvényeken múlik, de azokon is. Az újabb rendelkezések javára legyen mondva, hogy megengedték a versenyhelyzetet és a sokféleséget, ami kialakult az utóbbi évben. Százával indultak új lapok és műsorok, a pezsgés kétségtelenül száműzte az ólombetűk szürke unalmát. "Vannak persze, akik szenvedő alanyként épp ezért bírálják a sajtótörvényt, az újságírók pedig azért, mert fölöslegesen megköti a kezüket az információ szerzésében, közzétételében, illetve nem nyújt megfelelő védelmet. A bekövetkezett társadalmi, hírközlési és technikai változások átfogó új média törvényt sürgetnek. Az Országgyűlés tömegkommunikációs bizottságának a nevében Bokor László sérelmezte — teljes joggal tette ezt —, hogy az új törvény előkészítési munkálataiba nem vonták be ezt a parlamenti bizottságunkat. A hagyományos sajtó fogalmánál mi tágabb körben, kommunkációs vagy média törvényben gondolkodunk, amibe a film is beletartozik. A tájékoztatás társadalmi fontosságát valóban bizonyítják a viharos romániai változások — ahogy Király Zoltán mondta. Ezek tanulságaihoz tartozik, hogy egy televíziós központból akár forradalmat is lehet irányítani. De egyelőre maradjunk a saját dolgainknál, ahogy oly gyakran elhangzik, ténylegesen itt és most. A kulturális bizottság, illetőleg a jogi bizottság módosító javaslatait, amelyek szemben állnak egymással, ilyen szempontból érdemes mérlegelni. Belpolitikai életünkben a hatalom megszerzése és újrafelosztása mindennél fontosabbá válik. A szirén-hangok már megszólaltak, a hatalom bűvköre nyilvánvaló. A cél a minél jobb kiválasztódás. Ezt viszont el lehet téríteni, akár annak árán, hogy a szervezetek, pártok és támogatóik tartalékolnak egyes sajtóperekre, az utólag megítélhető kis kárpótlásokra, övön aluli ütésekkel padlóra küldik ellenfeleiket, hiszen a többpártrendszer csak az egypárt áldatlan, megszenvedett sajtóirányítását szünteti meg, de nem általában a pártokét. A politika mostani erőterében nemcsak a nyilvánosság értékelődik fel, mint pozitívum, hanem valóban megnő a vonzása és esélye a manipulációnak, a torzításnak, felderítésnek, lejáratásnak. Ezért a nyilvánosság küzdőterén minden szereplőt nagyobb szabadság és egyúttal nagyobb védelem illet meg. Egyaránt vonatkozik ez azokra, akiket a toll, a mikrofon, a kamera megszólaltat és bemutat, hírekben megnevez, illetve azokra, akik ezeket az eszközöket forgatják. Nagyon igaz, hogy a legnagyobb lehetőségeknek nagyobb felelősséggel kell párosulniuk. Ez úgy tudatosodhat és úgy működhet, ha növeljük a személyiségi jogok garanciáit. Kállai Ferenc képviselő mondta ki a kulturális bizottság ülésén, hogy immár nem a hatalomtól kell félni, hanem a sajtótól, annak a torz kinövéseitől. A szabadosságtól, várható mocskolódástól való visszatartó erőt úgy lehet növelni a kulturális bizottság véleménye szerint, ha —Zsigmond Attila képviselő javaslata alapján — a személyiségi jogok megsértése esetén kiszabható bírság legmagasabb összegét egymillió forintra emeli fel a törvény. A megítélt összeget közcélra, például a legszembetűnőbb hiányokkal küszködő kulturális vagy szociális költségvetésnek kellene befizetni. Itt egyértelműen a megelőzésről és a visszatartásról van szó. Nem hiszünk abban, hogy a választások előtt dr. Horváth Jenő képviselő javaslata lenne jó, amely szerint a bizonyítás nélkül megállapítható maximum 300 ezer forintos kárpótlás most elérné a célját. Mire a törvénymódosítást kihirdetik, mire a tárgyalások lezajlanak, a szavazatokat régen összeszámolták és a feledés jótékony homálya borult rá, hogy milyen eszközökkel gyűjtötték őket össze. Az utólagos kárpótlás ez esetben olyan, mint a halottnak a csók. Dr. Horváth Jenő javaslata meggyőződésem szerint hoszabb távon, a leendő új sajtótörvényben szolgálná hatékonyan a célját. Ugyanakkor, ha a bírság keményebb, vigyázzunk arra, hogy a sajtó kivívott közhasznújogait ne csorbítsuk. Nevezetesen, nem lenne helyes hatályon kívül helyezni az 1986. sajtótörvény 6. §-át. Tehát fenntartom, hogy a sajtó által nyiilvánosságra hozott közérdekű bejelentést és javaslatot az érintettek legyenek kötelesek kivizsgálni és megválaszolni a sajtó kérelmére. Összefügg ez azzal is, hogy a sajtótörvény részben a közéleti bejelentő jogaival ruházza fel az újságírót hivatása gyakorlása során — és ezt szerencsére nem kérdőjelezi meg sem az Igazságügyi Minisztérium, sem a jogi, igazgatási és igazságügyi bizottság. Miért ne kellene közérdekű bejelentésként kivizsgáltatni és megválaszolni továbbra is a közérdekű megállapításokat? Miért kellene bürokratikus módon más szervezeteket beiktatni ebbe a folyamatba közvetítőként? Ezért javaslom, hogy maradjon érvényben a válaszadási kötelezettség, mint a nyilvánosság ellenőrző szerepét kifejező közösségi rendelkezés. Ez egyébként más oldalról előírja a válasz tartalmi változtatás nélküli nyilvánosságra hozását — ezt kötelezővé teszi, a törléssel viszont ez a halvány remény is elveszne.