Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-74

6119 Az Országgyűlés 74. ülése 1990. január 24-én, szerdán 6120 lezni, hogy ott, ahol a Kormány és a bizottság egyetért, és ahol a képviselő nem tartotta fenn a javaslatát, azokkal a kérdésekkel itt nem kívánok foglalkozni. A változások pontosan megtalálhatók az előbb idézett jelentésben. Néhány szót szólnék tehát most azokról a pontokról, ahol ilyen megegyezés valamilyen összefüggésben nem történt. Az első mindjárt Roszik Gábor képviselő úr javaslatát illeti, aki a törvényjavaslat 5. szakaszát kívánta kiegészíteni azzal, hogy a szülő és gyám mellett a tényleges gondviselőnek is joga legyen a vallásos nevelés ügyében dönteni. Ezt a javaslatát sem a bizottság, sem a Kormány nem fogadta el, ő viszont fenntartotta. Kötelességem tehát elmondani az indokokat, amelyek alapján a bizottság, illetőleg a Kormány döntése nyugszik. Ezek kifejezetten jogi indokok. Az első az, hogy a tényleges gondviselő fogalmát a magyar jogrend nem ismeri. A családjogban sincs ez meghatározva, és nagyon nehéz lenne jogokat, illetőleg kötelezettségeket fűzni valami olyan — elnézést kérek a szóért - jogintézményhez, amely nem létezik a jogrendben. Pusztán ezért, jogi okokból is vissza kell tehát utasítani ezt az indítványt azzal, hogy amíg a családjogban változás nem történik, addig nincs indokunk arra, hogy bármifajta következményt fűzzünk a tényleges gondviselő intézményéhez. Annyit tennék még hozzá — és még ez is jogi indoklás — hogy itt bizonyos értelemben a jogok konkurenciája jelenne meg, mert ha a szülő, illetőleg a gyám jogait biztosítjuk - mint ahogy biztosítjuk a ugyanakkor biztosítjuk ugyanarra vonatkozóan a tényleges gondviselő jogait is, akkor olyan konfliktus keletkezhet, amely nemcsak, hogy jogilag problematikus, hanem a valóságban nehezen oldható fel. Tegnap elhangzott egy példa a jogi bizottságban, hadd ismételjem itt most meg. Tessék elképzelni, hogy egy református anyától és katolikus apától született gyermek esetében a szülők megegyeznek abban, hogy a gyermek milyen vallást kövessen, majd teszem azt külföldre távoznak, vagy valamilyen más módon akadályoztatva vannak abban, hogy a gyermek nevelését maguk végezzék, az édesanyjától a nagymamához kerül a gyerek, aki ott református környezetbe kerülve abban a vallásban nevelkednék tovább, holott a szülők esetleg korábban a katolikus vallást választották. Tehát ilyen és még sok más probléma jelentkezhetne, ha a tényleges gondviselőnek a javasolt jogokat bizotsítanánk, bár nem vagyok róla meggyőződve egyébként, hogy - néhány extrém példától eltekintve—a gyakorlatban ez túlságosan élő kérdés lehetne. A következő kérdés, amelyben sem a bizottság, sem a kormány nem ért egyet az indítványozó képviselők javaslataival - ezek a képviselők: Rózsa Edit, Roszik Gábor és Vona Ferenc voltak — ezek a törvényjavaslat 6. és 7. szakaszában foglalt rendelkezések, amelyek lényegében arra vonatkoznak, hogy az egyéni és közösségi vallásgyakorlást kellene lehetővé tenni, éspedig a szociális-egészségügyi, gyermek-, ifjúságvédelmi, büntetésvégrehajtási intézetben fogvatartottak számára is - „a szervezet működési rendjével összhangban" kifejezések elhagyásával. Nos, ezzel kapcsolatosan elég sok vita volt, végül is ebben a vonatkozásban megegyezésre jutottunk, és az elfogadott szöveg a bizottsági jelentésben rendelkezésre áll. Az ugyané problémát érintő másik összefüggésben - és erre szeretném felhívni a figyelmet, mert ebben a vonatkozásban kaptunk olyan javaslatot, amelyet elfogadott a bizottság és a kormány és olyat is, amelyet nem - az szerepel, hogy a katonai létesítményben a katonai szolgálatot teljesítő vallását akár egyénileg, akár mással együttesen szabadon gyakorolhatja. Ez a bizottság és a kormány véleménye szerint nem fogadható el, éspedig azért, mert ezeknek az intézményeknek a belső rendje sajátos, bizonyos kényszerítő szabályokat, magatartás-szabályokat is tartalmaz és ezeknek a magatartásszabályoknak a következtében olyan megkötöttségek élnek, amelyek bizonyos értelemben akadályozhatják a kétségtelenül az Alkotmány 60. szakaszában is foglalt olyan jogot, amely a kollektív, illetőleg az egyéni vallásgyakorlásra irányul. Hogy ez nem alkotmányellenes — mert ez is felmerült tegnap a bizottsági ülésen -r azt azzal tudom indokolni, hogy a hadsereg, a katonai szolgálat teljesítése alkotmányból következő kötelezettség. E kötelezettség teljesítéséből természetszerűen sokféle szempontból olyan korlátozás is adódik, amely nem azonos a polgári életviszonyokban esetleg megjelenő - vagy meg sem jelenő — korlátozásokkal, de mindez arra vezethető vissza, hogy egy kötelezettség teljesítésében az állampolgár olyan sajátos viszonyok közé kerül, amely ennek a kötelezettségnek a természetéből adódik. Éppen ezért ezt a javaslatot sem tudta a bizottság, illetőleg a kormány elfogadni. A következő javaslat, amelyet nem tudtunk elfogadni, az a bizottsági jelentés 7. pontja és a törvény 8., illetőleg 14. szakaszát érinti. Talán emlékezünk rá, arról van szó hogy a vallásszabadság gyakorlása akkor nem ütközik korlátokba, ha nem alkotmányellenes. A Tamás Gáspár Miklós képviselő úr által adott szöveg szerint ezt úgy kellene megváltoztatni, hogy az alkotmányellenesség fogalma maradjon ki, és elegendő lenne a Büntető Törvénykönyv megfelelő szakaszára utalni, mivel az Alkotmány változtatását egyébként minden jogszabály megengedi — az erre való törekvést is megengedi — csak az erőszakos megváltoztatását nem, és ez viszont már bűncselekmény. Nos, a képviselő úrnak elvileg igaza van. Elfogadható lenne egy ilyen szöveg is, a kormány egyetérthetne vele. Itt azonban felmerült egy olyan kívánság - és éppen az egyházak részéről —, amely bizonyos sajátos arculatot jelentő törvényben mint éppen amelyet megvitatunk honorálható. Furcsán hangzana az, ha a vallásszabadságról és a lelkiismereti szabadságról, az egyházakról szóló törvényben az a szöveg szerepelne, hogy az egyházak tevékenysége akkor lehetséges. . ., ha bűncselekményt nem valósít meg vagy bűn-