Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-73

6103 Az Országgyűlés 73. ülése 1990. január 23-án, kedden 6104 kérjünk a világtól; kérjünk a véghelyzet legvégső pont­ja előtt! Köszönöm szépen. (Taps.) ELNÖK: Dr. Vona Ferenc képviselőtársunk követ­kezik Pest megye 16-os választókörzetéből. DR. VONA FERENC: Tisztelt Országgyűlés! Ked­ves Képviselőtársaim! Különös és nagyjelentőségű törvény megvitatására és elfogadására készülünk. Különös, mert a törvény dolga általában az, hogy a rosszat tiltsa, ez pedig ép­pen fordítva teszi: a jót engedi. Hiszen az egyik leg­fontosabb emberi jogot, a lelkiismereti és vallássza­badságot deklarálja. Illetve nemcsak deklarálja, hanem, most először, széles körű biztosítékokat is nyújt ahhoz, hogy a tör­vény szava ne puszta szó maradjon. Éppen elég nagy kárt okozott, hogy 40 éven át egyetlen világmegváltó ideológia próbálta boldogítani az embereket. Ez a kizárólagosságra törekvés termé­szetesen azt jelentette, hogy az egyedül üdvözítő tan fényében a vallások elavult, nevetséges, sőt, anakro­nisztikus eszméknek tűntek föl, amelyek hamis vála­szokat adnak az ember problémáira. Épp ezért előbb üldözte, majd kényszerűen eltűrte a hatalom, bízva abban, hogy hamarosan eltűnik a vallás az emberek életéből. Ez nemcsak mélyen történelmietlen, hanem termé­szetellenes is volt. Nincsenek egyedül üdvözítő tanok! Eddig még minden ilyen kísérlet kudarcot vallott, nemcsak az ateista, hanem a vallási türelmetlenség is. Aligha véletlen, hogy az emberiség három nagy eszközrendszert dolgozott ki a világ megismerésére, megértésére és lakhatóvá tételére. Jelesül: a tudo­mányt, a művészetet és a vallást. Sokáig a vallást szol­gálta a másik kettő is. Aztán hol egyik, hol másik került előtérbe. Mint ami egyedül képes az ember összes problémá­ját megoldani. Elég sok évszázadnak kellett eltelni ahhoz, míg nyilvánvaló lett, a maga területén mind­egyik nélkülözhetetlen, nemcsak az egyes emberek, hanem a társadalmak fizikai, szellemi egészsége szem­pontjából is. Nem mondom, hogy a mai magyar társa­dalom erkölcsi állapota csak a vallás nyílt, vagy bur­kolt üldözésével, az egyházak tevékenységének vissza­szorításával függ össze. De hogy nagy szerepe van ben­ne, az bizonyos. A magyar társadalom mintha évtize­dekre hátra kötötte volna egyik segítő kezét. Meg­szüntette a tanító és karitatív szerzetesrendeket, elűz­te a korházakból, az árvaházakból az apácákat és vég­zetesen legyengítette az embereknek nélkülözhetetlen és életvitelüknek normát adó lelki vigaszt. Amit mind­ezek helyett kínált, vagy kevés volt, vagy nem kellett az embereknek. Most ezzel a törvénnyel visszakapják, talán csorbítatlanul a vallás és lelkiismereti szabadság jogát és az egyházaknak joguk lesz segíteni az embere­ket és a társadalmat. Elég furcsa megfogalmazásra kényszerülünk. Megengedjük, hogy segítsenek. De hát 40 év múltán aligha mondhatunk mást. Láthatólag a törvényjavaslatot megfogalmazók sem tudtak kibújni a bőrükből. Nyilvánvaló, ha másként nem is, érzelmi­leg a régi rend ideológiájához kötődnek. Bár igyekeznek európai szintű törvényt alkotni, azon­ban a negatív megfogalmazások azt jelzik, hogy in­kább csak tűrni, engedni akarnak. A korlátozások tiltása nem azonos a jó akarásával, az előmozdítással. Történelmileg persze érthető a fogalmazás, de egy ki­csit arra a nebulóra emlékeztet, aki százszor megígéri, hogy nem lesz rossz, de azt nem igéri meg, hogy ezen­túl jó lesz. Márpedig a törvénynek többet kell garan­tálnia, minthogy nem üldöz és nem tilt. Elvadított, megfélemlített emberek, kifosztott, legyengült egyhá­zak kapják vissza elemi jogukat a közös gondolkodás­ra, a lelkek építésére, szolgálatára. Ha elismerjük, hogy az egyházak nélkülözhetetlen társadalmi funk­ciót töltenek be az oktatásban, a művelődési életben és gyógyításban, akkor nemcsak engedni kell a rész­vételüket, hanem egyhangúlag támogatni és elősegíte­ni is. Ezeknek a tevékenységeknek a gazdasági alapját nem lehet hagyományos gyűjtés megengedésével elin­tézni, illetve később meghatározandó mértékű támo­gatást kilátásba helyezni. Ez elvi kérdés. Ha a társa­dalomnak szüksége van az egyházak nevelési, egész­ségügyi és szociális tevékenységére és arra a lelki, szel­lemi, erkölcsi többletre, amit az egyházak tudnak ad­ni, akkor elemi követelmény, hogy az egyházak az állami intézményekkel azonos mértékű támogatást kapjanak. Ezt ebben a törvényben rögzíteni is kell. örömmel láttam, hogy Pregun István javaslatát a jogi bizottság a Parlamentnek elfogadásra ajánlja. Ezzel elkerülhetők lennének az újra és újra ismétlődő alkudozások és megalázó kéregetések is. Vannak, akik azt mondják, az egyházak szabadságát és független­ségét veszélyezteti az állami támogatás. Lehet. De ennél csak egy valami veszélyezteti és fenyegeti még jobban őket, a nem támogatás. Természetesen az vol­na az ideális, ha az egyházak az államtól teljesen füg­getlenül működhetnének. Ennek azonban több aka­dálya is van. A betegségéből lábadozó állam nehezen tudja megszokni, hogy ne szóljon bele mindenbe, ne irányítson és ne felügyeljen. A másik akadály, hogy az államosítás az egyházak anyagi bázisát is megszün­tette. Nyilvánvalóan az egyházak intenzív bekapcso­lásához a társadalmi problémák megoldásába, a bajok egyhítésébe nem elegendő a perselyezés és az állami támogatás. Minden bizonnyal hatékonyabb és fejlődő képesebb lenne az egyházak kulturális és szociális tevékenysége, ha visszakaphatnának valamit elvett ja­vaikból, és maguk gazdálkodhatnának vele. Az már sokszorosan bebizonyosodott — ezt már a Parlament­ben is elmondtam, — hogy a legrosszabbul az állam gazdálkodik. Elég, ha megnézünk egy állami tulaj­donba vett házat. Itt vannak Isten házai, a templo­mok, a magyar kultúra nagybecsű értékeiről van szó, melyeket az állam szintén képtelen a műemlékeknek kijáró védelemben részesíteni. Ez sem oldható meg csupán adakozással és társadalmi munkával. Az egy­házak gazdasági alapjainak megerősítése sok műem­léki gondot is levenne az állam válláról. Ez nemcsak igazságos, de ésszerű is volna. Mindezek alapján a 18., 19. és 20. §. együttes át-

Next

/
Oldalképek
Tartalom