Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-72

5999 Az Országgyűlés 72. ülése 1989. december 21-én, csütörtökön 6000 sze által kívánatosnak tartott időpontban megtarthatók, másrészt ha képviselőtársaim ezzel is egyetértenek, március 15-ét együtt ünnepelhetjük és ezt az együttlétet arra is felhasználhatjuk, hogy elköszönünk egymástól. Kérem Képviselőtársaimat, a parlamenti pártcsoportokat és politikai csoportokat, hogy a határozati javaslatról álláspontjukat megbízottjuk útján fejtsék ki. Kérdezem, hogy ki kíván szólni? Hámori Csabának, az MSZP-csoport vezetőjének adom meg a szót. HÁMORI CSABA: Tisztelt Országgyűlés! Ezen az ülésszakon többször elhangzott hogy a helyzet rendkívüli, gazdasági, pénzügyi állapotunk válságos. A költségvetés kríziskezelő, magyarul bajgyógyító, hallottuk képviselőtársainktól, a költségvetést indokló minisztertől. Megállapításaikat nem vitatom, ezekkel én is egyetértek. Még az időjárás is rendkívüli. Az egyébként hideg december most tavaszt hozott. A nagyhatalmak viszonyában is tavaszodik. Tapasztaljuk, hogy a világ nagyhatalmai új politikai törekvéseket és új katonai alapelveket fogalmaznak. A változások Kelet-közép Európát is megrengették. A felszínen ugyan az látszik, hogy ez a régió felbolydult, politikai méhkassá változott, pedig nem más ez, mint a társadalmi mozgások duzzadó ereje és szokatlanul nagy sodrása. Amikor a hatalom és a társadalom utcán zajló párbeszédét figyelhettük az NDK-ban, Csehszlovákiában, Bulgáriában, vagy amikor a hatalmi téboly temesvári brutalitásáról értesültünk, tudatosult bennünk, elsődleges érdekké, meghatározó értékké vált a magyarországi békés átmenet. Lehet, hogy történelmünk mostani fordulópontján a társadalom által igényelt és támogatott megoldás S zéchenyi Istvánt igazolja? A tapasztalatok ezt mutatják. Eddig ugyanis az áttörést a négy évtizedes politikai rendszer lebontásában és egy új, demokratikus intézményrendszer kiépítésében mi nagy társadalmi megrázkódtatások nélkül tettük meg, jóllehet, bennünket, magyarokat „rebellis nemzetként" tartanak számon Európában. Megtehettük, mert időben találkozott a társadalom igénye, a hatalom reformerőinek törekvése és a progresszív ellenzék szándéka. Megtehettük, mert a politika színpadán fellépő régi és új szereplőkben volt kellő önmérséklet ahhoz, hogy a folyamatok irányát és lényegét felismerve a szükséges kompromisszumokat megkössék. Nem túlzás azt mondani, hogy a háromoldali tárgyalásuk után létrejött a társadalom és a parlament között is egy hallgatólagos megegyezés a haladás irányát és a politikai szerkezetet illetően. Ez a társadalmi egyetértés már-már idillikusnak tűnt, de később törékenynek bizonyult. Akkor, amikor a S zabád Demokraták Szövetsége szűklátókörűén, saját pártérdekei foglyaként politikai csapdát állított a parlamentnek, megtorpedózva ezzel a pártok meghatározó többségének konszenzusával elfogadott politikai menetrendet. Szándékai szerint nyilván még a politikai váltót is átállította volna, hogy ne csupán az állomások változzanak, hanem esetleg az útirány is. A példát nem azért említem, hogy az e körül folyó vita kihunyó parazsát lángra lobbantsam, hanem azért, hogy emlékeztessek arra, mennyire sérülékenyek azok a politikai feltételek, amelyekre eddig a békés átmenetet építettük. Hiszen a feszültségektől, az elégedetlenségtől is vibráló politikai hangulatot némi demagógiával a pártérdekek szekerébe lehet fogni, persze a nemzeti érdekre, a nép érdekeire hivatkozva. Az ilyen akciókban az a legveszélyesebb és következményeinek az a kockázata, hogy veszélybe sodorhajta, megakaszthatja a további reformlépéseket. Azért, mert most érkeztünk el a reformok kritikus pontjához, ahhoz a szakaszhatárhoz, ahol a gazdaságot, az emberek megélhetését meghatározó sebészi beavatkozást kell elkezdenünk. Az elmúlt napok parlamenti vitái bizonyították, mit jelent az, amikor a reformok hulláma átcsap abba a szférába, ahol az állampolgárok többsége a változásoknak a hátrányait fogja majd érezni és nem várhatjuk el, hogy ezeket egyetértően fogadják. De ha van még maradék bizalmuk, akkor, ha nehezen is, de belátják szükségességét és fogcsikorgatva tudomásul veszik a gazdasági megszorításokat. A kérdés az, hogy annak a félig kész bizalmi építménynek, amelynek az alapját önös pártérdekek máris kikezdték, adhatunk-e most nagyobb terhelést, vállalhatjuk-e annak kockázatát, hogy összeomlik. A Szocialista Párt parlamenti csoportja azon a véleményen van, hogy a békés átmenet politikai feltételei, bár egyre törékenyebbek, de még megvannak és ezeket az ország kormányozhatósága érdekében meg kell tartani. Éppen e törékenység miatt azonban minél előbb új alapokra kell helyezni. Ezt igényli az ország kritikussá vált gazdasági helyzete és az ország jövőjét érintő nagyhorderejű kérdések is. Az állampolgárokat pedig megilleti az a jog és nekünk kötelességünk megteremteni ehhez a lehetőséget, hogy a politikai erőviszonyokat minél előbb tisztázzák. Ezzel azt is kimondtam, hogy ez az Országgyűlés történelmi hivatását betöltötte. Nyugodt szívvel mondhatom ezt, mert társadalmi elfogadottságát már nem az 1985-ös választások határozzák meg, hanem az egyes képviselők és a parlament egészének politikai felfogásában azóta bekövetkezett lényegi változások. Ezek a pozitív tények azonban nem feledtethetik, hogy a parlament ebben a formájában mégiscsak egy sajátos történelmi helyzet jellemzően átmeneti, számos ellentmondással terhelt parlamentje. A Szocialista Párt ezért indokoltnak tartja az új legfelsőbb népképviseleti és államhatalmi testület mielőbbi létrejöttét. Úgy véljük, hogy ez lehet az az alap, amelyen folytatódhat jogállamiságunk kiépítése, megalapozható gazdasági talponmaradásunk és biztosítható a társadalmi intézményrendszer működőképessége. Következtetésünk ezért az, hogy az Országgyűlés ezen az ülésszakon oszlassa fel magát, az ideiglenes köztársasági elnököt pedig felkérjük, hogy írja ki az új Országgyűlési képviselők választását. A választásra eredetileg három időpontot gondoltunk, ezt nyilvánosságra hoztuk. Ez február 25-e, március 15-e és már-