Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-68

5673 Az Országgyűlés 68 ülése, 1989. november 24-én, pénteken 561A egyik Búzás Józsefné, aki — úgy gondolom — világossá tette a Ház előtt, hogy adóügyekben valamiféle, — meggyőződésem, hogy teljesen indokolatlan — lelkiismeretfurdalás vezeti az országgyűlési képviselőket. Higgyék el, nincs okuk a lelkiismeretfurdalásra. Nem volt rossz döntés a '88-as adóreform elfogadása. Nem presztízs, nem erkölcsi kényszer, még kevésbé zsarolás hatására döntöttek. Egy elképesztően nehéz időszakban tettek meg egy olyan lépést, ami — meg fogják látni —, néhány év múltán, amikor ennek a gazdaságnak kommunikálnia kell Nyuga-Európával, egy egységes Európával, nélkülözhetetlenné fog válni. A másik dr. Velkey László képviselő úr véleménye, aki azt hangoztatta, hogy a lelkiismeretfurdalástól űzött, érzelmi alapokon nyugvó döntés nem lehet igazán objektív, nem lehet igazán jó, s ő attól óvta a Parlamentet, a Kormányt s benne a pénzügyminisztert, hogy ennek hatására ne tegyen felelőtlen ígéreteket. Azt gondolom, mindannyiunk számára megszívlelendő ez a tanács. És végül Morvái László urat idézném, aki azt tette világossá mindannyiunk előtt, hogy a Kormány és a Parlament — akármilyen nehéz is a helyzet — végül is egy hajóban úszik. Ez a magyarázata annak, hogy a Kormány az Önök javaslataira, kritikáira, véleményeire a lehetséges határig kompromisszumos javaslatokkal állt és áll elő, és ezek alapján javasolja és kéri Önöktől a végső döntést. Dr. Király Ferenc képviselő úr sziporkázóan szellemes hozzászólásait mindig nagy élvezettel hallgatom, még akkor is, ha ez időnként az én rovásomra történik, (derültség) mint ahogy tegnap történt. Be kell vallanom némi akasztófa-humorral, hogy őt hallgatva az jutott eszembe, ha nem lenne Magyarországon adóztatás, akkor ki kéne találni. (Derültség.) Rettegve gondolok arra, hogy mi teremthetne olyan össznépi egységet Parlamentben és Parlamenten kívül, mint az adóreformnak a kritikája és megváltoztatása? (Derültség. Taps.) És szeretném Király Ferenc urat tájékoztatni arról, hogyha manapság adóbeszedőket nem is négyeinek fel, de azért az erkölcsi feldarabolás sikerült, a Pénzügyminisztérium dolgozóinak, benne a miniszternek egyaránt. S higgyék el, ez időnként fájdalmasabb, mint fizikailag négyfelé szakíttatni. Fel kell tennem a kérdést, és kérem Önöket, gondolják végig, valóban a gazdaság összes bajaiért, feszültségeiért, problémáiért egyedül az adórendszert terheli a felelősség? Tudom, amikor az adóreformra készültünk, amikor érveltünk mellette, — és ez a mi hibánk —, talán túlságosan is sok célt tűztünk ki, túl sok illúziót kergettünk, túlságosan is hangsúlyoztuk ennek az instrumentumnak, eszköznek a fontosságát. S hogy a gazdaságban rövid idő alatt nem következett be változásjavulás, sok esetben visszaesés, most ez visszahull az adórendszer terhére. Gondolják csak végig: teljesítmény-növekedés nélkül szabad-e jövedelmeket növelni? Ha drasztikusan csökkentjük az adókat, vajon a nyugat Ikaruszt fog vásárolni Volvo és Mercedes helyett? Vajon a Videotonképernyő ettől nem fog fölrobbanni? Vajon a magyar cipők talpa nem fog leválni? Több áru lesz Magyarországon, több teljesítmény lesz Magyarországon? Én azt gondolom, hogy amikor a hirtelen, gyors, nagy, esetenként szélsőséges változtatásoka kéri, követeli a Parlament, akkor azt is gondolja végig: milyen hatásai, milyen következményei lehetnek egy ilyen változtatásnak? Több hozzászólásból számomra világossá vált, mint hogyha megfeledkezett volna a Parlament és az ország is arról, hogy az adórendszer bevezetésekor az emberek nettó jövedelmei nem változtak. Akkor sokan bírálták, mára elfeledték a bérbruttósítást. Mindenki arról beszél, hogy csökkentek a jövedelmek. Nem igaz! Nem így van, nem csökkentek! Tehernövekedésről beszéltek sokan. Szó sincs tehernövekedésről! Az összes eredeti javaslatunk adócsökkentést irányozott elő. A mértékekben volt a vita, és van még néhány területen közöttünk ma is. De gondolják végig: ha mondjuk a személyi jövedelemadónál drasztikusan csökkentenénk a progressziót és a mértékeket, mi történne? Elképzelhetőnek tartják, hogy most azokat a bruttó béreket is csökkentsük, amelyek kialakultak? Vagy elképzelhetőnek tartják, hogy ez a pluszjövedelem minden árufedezet nélkül kiáramoljon és megjelenjen a piacon már holnapután? Vagy legalábbis január elseje után? Elképzelhetőnek tartják, hogy a csökkenő terhek miatti nyereség a vállalatoknál csapódjék le, függetlenül attól, hogy a teljesítmények hogyan alakulnak? Kérem, gondolják mindezeket végig akkor, amikor dönteni fognak. Vagy jobb lenne, hogyha egy drasztikus személyi jövedelemadó-csökkentés esetén a rosszemlékű bérszabályozáshoz kellene visszatérni és megakadályozni a bérek kiáramlását? Mert hiszen másképp mi történne? Olyan nettó reálbér- és reáljövedelem-növekedés, aminek az inflációt növelő hatásai ellen csak akkor védekezhetne a Kormány, ha ugyanakkor a nominal bérek növekedését valamilyen módon megakadályozná. Sokkal több kárt okoznánk vele, mint amennyi gazdasági haszna lenne. Sokan nemzetközi tapasztalatokra hivatkoztak. Nem indokolatlanul. De kérem, kiragadott, egyedi nemzetközi példák alapján ne ítéljenek! Ne feledjék, hogy a modern piacgazdaságok akkori időszakban, amiben ma a magyar gazdaság van, a hatvanas évtized végén, a hetvenes évtized elején, kivétel nélkül erőteljes adónövelést hajtottak végre, méghozzá a költségvetés szociális kiadásainak növekedése miatt tették ezt. Szó nem volt a hozzánk hasonló szituációban egyetlen országban sem adócsökkentésről. És ahol azt követően, az 1983-as évet követően az adócsökkentéseket végrehajtották, ott kivétel nélkül úgy hajtották végre, hogy szétterítették az adóterheket és drasztikusan csökkentették az adókedvezményeket. Nálunk van egy kemény kiadás, van egy gazdasági fejlettségünkhöz nem igazodó, bármilyen furcsának tűnik, annál sokkal nagyobb méretű oktatási, egészségügyi, szociálpolitikai kötelezettségvállalás, ami persze így sem elégséges. Ehhez kell sajnos igazítanunk az adókat és a költségvetési jövedelmeket. Azt se felejtsék el, ha nemzetközi példák elhangoznak, kivétel nélkül az országos, állami vagy szövetségi adókat emlegetik, megfeledkeznek arról, hogy majdnem minden például citált országban legalább két, de többségében három-