Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-67

5601 Az Országgyűlés 67. ülése, 1989. november 23-án, csütörtökön 5602 válaszát az Országgyűlés nem fogadta el. Mivel a kérdés nem jelent meg a törvénytervezetben és azt elvi okokból a reformbizottság sem akceptálta, kénytelen voltam módosító indítvány tenni, és indítványom megítélését az Országgyűlésre bízni. És itt hadd mondjam el, hogy a kiosztott anyagban ez a módosító indítvány nem szerepel, ezért kérem Elnök urat, hogy módosító indítványomat a módosító indítványok tárgyalása kapcsán szíveskedjék az Országgyűlés elé tárni. Ez az indítvány így szól: ,,A 40. § után 41. §-ként. A kötelező túlmunka bérét az adóalaptól el kell különíteni és lineáris 20 százalék adó alá essék. Azon a munkaterületek körét, ahol a dolgozót rendszeres túlmunkára kötelezik, külön jogszabály határozza meg." Interpellációmban felsorolt érveimet nem akarom megismételni, csak azt a lényeget emelem ki, hogy a kötelező túlmunka progresszív adóztatása azért igazságtalan és erkölcstelen, mert annak megszerzésére a dolgozót kötelezik, nem teheti meg azt, amit mások, hogy túlmunkát csak addig a határig vállal, ameddig az neki megéri. Ismételten hangsúlyozni szeretném, szó sincs arról, hogy a kötelező túlmunka progresszív adójának megszüntetésével azt akarjuk elérni, hogy a mindenkor megállapított ügyeleti díjnál, túlórabérnél többet kapjon a munkavállaló. De el szeretnénk érni, hogy az első és tizedik túlóra, vagy ügyelet bére ugyanakkora legyen, ha már annak megszerzésére kötelezték a dolgozót, — továbbá azt, hogy az idősebb, tapasztaltabb és ezért érettebb munkát nyújtó szakemberek túlmunkadíja nagyobb adóalapjuk miatt ne lehessen kevesebb, mint a fiatalabb kollégáiké. Jelenleg ugyanis ilyen anomáliák erednek a túlmunka progresszív adóztatásából. Ez annak ellenére így van, hogy az adótörvény bevezetésekor azt Ígérték, — és így is fogadta el az Országgyűlés, — hogy bruttósítás révén a jövedelmek nem csökkenhetnek. Most a kérdés megoldására ugyanezt ígéri a pénzügyi kormányzat. Elméletileg csakugyan lehetséges olyan mértékig bruttósítani, hogy elkerüljük az elmondott zavarokat. A gyakorlatban azonban azért nehéz, mert például az egészségügyben havonta változik a kötelező túlmunka mennyisége, de változik a többi jövedelem is helyettesítések, jutalom, egyéb jövedelmek révén, ezért folyamatosan kellene a mozgóbéreket bruttósítani, amire tapasztalatunk szerint pénzügyi appartátusunk nincs felkészülve. Kérdés az is, ha jövőre tudunk is bruttósítani, mi lesz két-három év múlva? Lépést tud-e tartani a kötelező túlmunka bruttósítása például a költségvetési szerveknél az inflációt követő béremelésekkel? A költségvetési szerveknél a kötelező túlmunka díjának bruttósítása olyan következményekkel is jár, hogy a munkáltató az alacsonyabb bérű és egyben fiatalabb, tapasztalatlanabb munkaerőt kénytelen túlmunkával jobban megterhelni, mert az idősebbek magas túlmunka-díját nehezebben tudja kigazdálkodni. Ez egyenlőtlen teherviseléshez vezet és szakmailag sem előnyös. A felbruttósított kötelelző túlmunka-díjból jókora adóalap képződik, és ha a túlmunkára kötelezett valamilyen más jövedelemforrást szeretne igénybe venni, akkor abból az adóelvonás azért lesz magas, mert adóalapjának növelését a túlmunkával és annak bruttósításával a munkaadó kikényszerítette. Úgy gondolom, tisztelt Képviselőtársaim jól érzékelik az erkölcsi különbséget a kötelezően végzett túlmunka és az önként vállalt többletmunka és bére progresszív adóztatása között. Kérem, hogy ezt az erkölcsi különbséget mérlegelve támogassák módosító indítványomat. (Taps.) ELNÖK: Köszönöm szépen. Sasvári József kért szót. SASVÁRI JÓZSEF: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Nem szándékoztam hozzászólni, de egy sajnálatos félreértés miatt kénytelen vagyok. Én törvénymódosító javaslatot kezdeményeztem a személyi jövedelemadó 34. §-ának (3)-as, (4)-es és (5). bekezdésére adott kiegészítéssel. A reformbizottság és a terv- és költségvetési bizottság megvitatta. Ott úgy értékelték ki a szavazás eredményét, hogy 14 igen, 11 nem, és 2 tartózkodással a bizottság javaslatomat támogatja és sajnálatos módon a 401-es számon kiadott jelentés azt írja, hogy sem a bizottság, sem a minisztérium nem támogatja javaslatomat. Ezért engedjék meg, hogy itt ne részletezzem javaslatomat, — azok megtalálhatók, — de elmondjam a körülményeket. Én javaslom a kisvállalkozók részére a beruházási célú adómentes tartalékolás újbóli bevezetését, mely a kisiparosok részére 1982-ben már bevezetésre került és 1988-ig nagyon jól működött. Amennyiben a központi számlára adómentesen befizetett tartalékból nem állóeszközt vásároltak, az adót természetesen meg kellett fizetni. Míg a kisvállalkozások fontosságát egyre jobban hangsúlyozzák, 1989-ben ezt a lehetőséget megszüntették. A Pénzügyminisztérium ellenvetése az újbóli bevezetéssel szemben az, hogy nem lesznek adóalapok. Ennek ellentmond az a tapasztalat, amely szerint a tartalékadó-számla nem vitte el annak idején az adóalapokat. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ha komolyan vesszük a vállalkozások élénkítését, ennek legfőbb eszköze a fejlesztések előmozdítása. Ha beruházás miatt csökken az adóalap, az egyrészt rögtön adóalapként jelentkezik az eladónál, másrészt megteremti a beszerzőnél a termelés alapját, melyből később az állam számára is nagyobb adóbevétel lesz. Ez a kibontakozás egyetlen ilyen útja. További ellenvetés, hogy a befizetett tartalék kevés ideig marad a központi számlán, mert manipulatív módon az év utolsó napján azt befizetik, és a következő év első napján viszont kiveszik. Ez nyilvánvalóan szélsőséges eset, de biztosítani lehet jogszabályban, hogy csak beruházást megvalósító kivét esetén maradhasson ez az összeg adómentes, például olyan módon, hogy kivét után egy hónapon belül meg kell történnie a vásárlásnak. A kisvállalkozók nem rendelkeznek elég tőkeerővel az állóeszköz^vásárlásokhoz, ezt saját nyereségükből kell biztosítaniuk. Egy nagy összegű gép beszerzéséhez a legjobb mód az előtakarékosság. Ha ezt adózott pénzből kell megtenniök, és csak utána amoritzálhatnak, a fejlesztések jóval nehezebbek. Ennek a vállalkozói rétegnek legnagyobb gondja, hogy beruházásait nem tudja a kifizetés évében elszá-