Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.

Ülésnapok - 1985-53

4419 Az Országgyűlés 53. ülése, 1989. június 28-án, szerdán 4420 tek, ennekellenére ezt a témát az országgyűlés letárgyalta. Azért nem kértem szót az ügyrendi vitában, mert nem akartam nehezíteni az egyébként is nehéz helyzetben lévő országgyűlés dolgát először, másodszor pedig azért nem, mert ez a vita nem a parlament és a szakszervezetek vitája, ez a vita a kormány és a szakszervezetek vitája. Miért hozom szóba? Azért, mert mi is szeretnénk, hogyha érdemben mérlegelnék nemcsak az adórendszernél, nemcsak a gazdaságpolitikai koncepcióknál, hanem minden^ munkavállalókat érintő kérdésnél az álláspontunkat. Es ha ez a kerekasztalon belül nem fog menni, akkor valószínűleg arra az elhatározásra kell jutnunk, hogy díszletként nem fogunk közreműködni egy politikai hatalmi színjátékban, amelyik elsősorban csak a struktúrára irányul, de arra kevesebb választ ad, hogy ez az ország miből és, és hogy azok a dolgozók, akiket képviselünk hogyan élnek. Köszönöm a figyelmet. (Tips.) ELNÖK: Köszönöm Nagy Sándor észrevételeit. Hozzászólásra következik Avar István, Budapest, 17-es választókerületének képviselője. AVAR ISTVÁN: Tisztelt képviselőtársaim és nagyon kedves Képviselőtársnőim! Megígérem, hogy nagyon rövid leszek, még annál is rövidebb, mint amennyire számítottam, és megpróbálom behozni az elvesztett időt. Két kérdéssel szerettem volna foglalkozni, az egyik kérdéshez már csak hozzáfűzésem van, mert Lásztity Radomir képviselőtársam már beszélt róla és Bánffy György, a Kulturális Kamara levelében említette. Ez a kérdés az ominózus költségmegtérítés vagy pedig kedvezmény kérdése. Természetesen egyetértek velük, és semmiképpen nem tudom a költségmegtérítést a kedvezmények közé sorolni a jövőben sem. Én abban aboldog helyzetben vagyok, — örömmel jelenthetem, —hogy az állampolgárok azon rétegéhez tartozom, akik több évtizede keményen adóznak. Tehát engem semmi különösebb meglepetés tulajdonképpen már nem érhet. De még soha, amikor a költségmegtérítésről volt szó, nem volt szó arról, hogy az kedvezmény lenne. Tehát szeretnék ahhoz ragaszkodni, hogy a költségmegtérítés semmilyen foglalkozásnál nem tekinthető kedvezménynek. Ennyit az első kérdésről. Most rátérek az ehhez kapcsolódó második kérdéshez, ami szintén költségmegtérítési kérdés. A pénzügyminiszter úr említette; a munkaviszonyon kívüli jövedelmeknél esetleg be lehetne vezetni — adott esetekben — a tételes elszámolást a költségmegtérítéseknél. Én most azokhoz a felszólalókhoz csatlakozom, akik itt ma megpróbálták óvatosságra inteni apénzügy i szerveket a koncepció kidolgozása ügyében. En is óvatosságra szeretnékinteni. Úgy érzem, hogy a költségmegtérítés tételes elszámolása jelen pillanatban korai. Nincsenek meg a feltételei. Nagyon félek, hogy úgy járunk, mint annyiszor már, hogy előbb vezetünk be valamit, mielőtt a feltételeit megreremtenénk. Mire gondolok? Nemcsak a pénzügy miniszter úr által említett bér- és egyéb feltételekre, hanem a dolog működésére, a mechanizmusára. Gyakorlatra, tapasztalatokra építem aggodalmaimat. Azt hiszem, alig ül itt a teremben olyan ember, vagy alig van az országban olyan állampolgár, aki ne került volna már szembe a bürokráciával. No, Magyarországon ez a bürokrácia még elég keményen dolgozik, elég keményénél. Remélem, hogy csökkenni fog. Nagyon sok olyan gondolkodású ember ül a különböző intézményekben, hivatalokban, akik nincsenek egészen tisztában vele, pontosan azért, mert azt hiszik, hogy kedvezményről van szó, — hogy mi is az a költségmegtérítés, mi is az a dologi kiadás. Kemény viták, sértődések, levelezgetések, sőt peres ügyek kerekednek belőle, és attól félek, ha ezt a tételes elszámolási formát bevezetjük, az a jövőben csak szaporodni fog. Nem érzem felkészültnek az országot. Hogy mondjak erre példát: a szomszédos Ausztriában, ha valaki bemegy bármilyen kis üzletbe vásárolni, bármit, azonnal egy computeres számlát nyomnak a kezébe, és a dolog teljesen világos, hogy ő mit vásárolt, hol vásárolta, nem kell külön alkudni egy számláért, nem kell külön veszekedni, megalázkodni, stb., stb. De ehhez még azt is hozzátenném, hogy nálunk vannak vállalatok és intézmények, ahol például még a vállalat jogásza sincs egészen tisztában azzal, hogy mi is az a dologi kiadás, mi is az a költségmegtérítés, és ő is úgy kezeli, mint egy kedvezményt, holott szó sem lehet róla. Éppen ezért szeretném azt javasolni a pénzügyi tárcának, hogy mielőtt bevezetnék a költségmegtérítés tételes elszámolásának módját, előtte mindenképpen üljenek le a különböző foglalkozások érdekvédelmi szervezeteivel elsősorban, és tegyék tisztába, tegyék világossá minden intézmény — az adóhivatal számára is, és minden vállalat, a mezőgazdasági dolgozóktól kezdve egészen a bányákig — számára, hogy mi is az a költségmegtérítés. Mert az az érzésem, hogy megint olyan dolognak tesszük ki magunkat, amire aztán két év múlva azt fogjuk mondani: hát egy kicsit elkapkodtuk, meg kellett volna gondolni. Én nem vészharangokat húzok, én csak felhívom valamire a figyelmet. Nehogy félreértés essék: én nagyon hasznosnak és jó dolognak tartanám, ha nálunk ez a tételes költségmegtérítési mód már működhetne. Ez nagyon jó dolog. Ez nagyon világos, j ó dolog, és ahol erre a körülményeket, a lehetőségeket megteremtették, ott az nagyon júl működik. Szeretnék zárszóként elmondani egy húsz évvel ezelőtti példát. Senki ne értse félre, csak a dátumot tessék figyelni és az elvet a történetben, amit elmondok. Francia színészekkel forgattunk filmet. Elmentünk közösen vacsorázni, és az akkori áraknak megfelelően az egyik francia színész, — aki nem más volt mint Jean Sorel, aki mint tudjuk egy márki származású francia színész, a 42 forintos számlát szépen összehajtotta és eltette. Ezt mi magyar szinészek természetesen nem értettük, hogy miért van erre szüksége, miután tudtuk, mennyi a honoráriuma, mennyi zsebpénzt kap, hol lakik, ő a következőket válaszolta: kérem szépen, a mi szakszervezetünk kemény, véres harcot vívott ezekért a jogokért, hogy ezt nekünk megtérítsék. Nem áll jogunkban ezeket a jogokat sárba taposni, nekünk ezeket be kell tartani.