Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.

Ülésnapok - 1985-53

4389 Az Országgyűlés 53. ülése, 1989. június 28-án, szerdán 4390 Tisztelt Országgyűlés! Az értékelés alapja az eredetileg kitűzött célok és az első esztendő eredményeinek összevetése. Érdemes röviden összegezni, mi valósult meg céljainkból, s az eredmények hol térnek el azoktól. Az adóreform nyomán csökkent a magyar gazdaság vállalkozóinak, vállalatainak és szövetkezeteinek adóterhelése, mérséklődött a jövedelemcentralizáció. Ez a tendencia talán az adóreform legfontosabb és legkarakterisztikusabb hatása. A jövedelem decentralizálás iránya jó, mértéke azonban meghaladja az eredeti szándékokat. Az 1987-es esztendő 76 százalékot meghaladó nyereségelvonása az elmúlt évben 51,5 százalékra, tehát 25 százalékkal csökkent. A decentralizáció mértéke közel kétszer akkora, mint amennyit eredetileg terveztek. Az adóreform nyomán javuló tiszta jövedelem-struktúrában, ahol szándékainknak megfelelően — bár a tervezettnél kisebb mértékben nőtt a bruttó munkajövedelmek részaránya — és csökkent a bruttó nyereség tömege, az adózott, szabad források 32,5 milliárd forinttal haladták meg a 87-es esztendő vállalati, szövetkezeti eredményeit. Miként arra az előző napirend keretében, a 88. évi költségvetési zárszámadás tárgyalásánál rámutattunk, a növekvő vállalati jövedelmekben benne vannak a tavalyi esztendő inflációs nyereségei is, de az osztozkodás megváltozásainak aránya egyértelműen az adóreform következménye. A gyakran felmerülő kérdésre, hogy vajonhol vannak a kimutatott többletjövedelmek, a zárszámadás során már választ adtunk. Ezúttal csak emlékeztetőül sorolom fel,hogy abankokés pénzintézetek, a belkereskedelem, a vegyipar, a mezőgazdaság, az építőipar, a könnyűipar, a kohászat, a személyi szolgáltatásokés a gépipar növekvő nettó jövedelmeket realizált 1988-ban. Az is igaz — és ez is összhangban van eredeti céljainkkal —, hogy erőteljesen növekedett a vállalati és szövetkezeti jövedelmek közötti különbség. Nemcsak a nettó nyereség, hanem a veszteség is nőtt tavaly. Tisztult a kép, világosabbá, követhetőbbé váltak a vállalati teljesítmények, s noha nem szűnt meg, mindenesetre kevesebb torzítást tartalmaznak az adózás utáni vállalati eredmények. Egyértelműen és lényegesen javult az elvont adók szerkezete. Ma sokkal kevesebb adó terheli a jövedelmeket, több a végső felhasználást, a forgalmat, a fogyasztást. Az adóreform nyomán ma már az államháztartás bevételeinek közel 40 százalékát törvények alapozzák meg. Ez a rendszer stabilitásának egyik legfontosabb garanciája, s a továbbfejlesztés fő iránya is. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy az adóreform segítségével közelebb kerültünk ahhoz a nemzetközi, mindenekelőtt európai pénzügyi rendszerhez, amellyel gazdaságunkat egyre több szál köti össze. Az 1992-es integrált Nyugat-Európában gyökeresen eltérő pénzügyi, és benne adórendszer esetén az ennek nyomán nagymértékben eltérő árszínvonal és árarányok mellett a gazdasági együttműködés lehetőségei lényegesen szűkebbek, hatékonysága pedig rosszabb lesz. E pozitívumok mellett szembe kell nézni az adóreformhiányosságaival, terveinktől eltérő torzító hatásaival is. Ezekről értelemszerűen sokkal több szó esett, mint a rendszer előnyeiről. A tagadhatatlanul meglévő hiányosságok, valamint az adórendszer hatásaival összefonódó, de attól függetlenül mélyülő gazdasági válság káros következményei, mint amilyen az életszínvonal, a lakosság fogyasztásának csökkenése, a gyorsuló infláció, a növekvő vállalati veszteségek, a gazdaságban és a társadalomban egyaránt az adóreformot tették meg első számú bűnbakká, minden rossz okozójává, kidolgozóit és végrehajtóit pedig hovatovább az első számú közellenséggé. Ha ez a sommás elítélő vélemény messze méltánytalan is, nem tekinthető véletlennek és még kevésbé meglepőnek. Sajnos az adóreformhiányosságai gyakorta alapot adtak e szélsőséges kritikáknak. Kétségtelen, hogy atervezettnél nagyobb inflációs nyomást váltott ki a 88-as adóreform. Bár a fogyasztói árak egyszeri 8 százalékos növekedése csak két tizedponttal magasabb a tervezettnél, a termelői árak emelkedése ennél jóval jelentősebb. Ebben a hatásban tetten érhetők azok a kompromisszumok, amelyek a termelői árak csökkentése helyett azok szintentartásával, s így lényegében burkolt állami támogatással előzték meg, hogy a reális árviszonyok alapján sokkal több vállalat, sőt egy-egy alágazat is veszteségessé váljon. így a 100 százalékos termelői árindex többletjövedelmekhez juttatta az alapanyagtermelőket és az energiatermelők egy részét. Az is tagadhatatlan, hogy a fogyasztói ártámogatás leépítése és az általános forgalmi adó egyidejű bevezetése néhány területen durva áremelkedéseket okozott. Ilyenek voltak a gyermek- és csecsemőruházati cikkekárai. Mindent összevetve, a jövedelemcentralizáció változását és az árnövelő hatásokat is figyelembe véve azt kell megállapítani, hogy az adóreform első esztendejének haszonélvezői a vállalatok és szövetkezetek, terheinek viselői pedig a lakosság és a költségvetés volt. Am az adóreform hatásain túl ez a megállapítás 1988-as gazdaságpolitikánk egyik sarkalatos elemének kritikája is lehet. Nevezetesen a lakosság fogyasztásának csökkentése, terheinek növelése nagyobb mértékű volt annál, mint amennyi előnyt a vállalkozási szféra terheinek csökkentése, nettó jövedelmeinek növekedése a gazdaság számára hozott. Ez a jövőre nézve is tanulság mindannyiunk számára. Rengeteg szó esett az adóreform, mindenekelőtt a személyi jövedelemadó teljesítményeket fékező hatásáról. Tagadhatatlan, hogy a széles körű mentességek és kedvezmények miatt erőteljes progresszió és magas marginális kulcsok érvényesültek a személyi jövedelemadóban, ami az 1988-as központi bértömegszabályozással együtt erőteljesen fékezte a teljesítménynöveléshez nélkülözhetetlen anyagi érdekeltséget. Ez elsősorban a több jövedelemforrással és magasabb jövedelemmel rendelkező honfitársainknál volt tapasztalható. Az 1989-es esztendőben már megtört ez a durva ellentmondás a kötött bérgazdálkodás és a progresszív személyi jövedelemadó között, valamelyest csökkentettük az adókulcsokat és az adóprogressziót is. Nem lehet kétséges, hogy a továbbfejlesztés kulcsa a teljeskörű bérliberalizálás, valamint a kedvezményekés mentességek szűkítésével együtt az adóprogresszió, az adósságok és az adókulcsok további csökkentése. S bár tagadhatatlan a teljesítményt fékezőhatás, azért itt is sok tévhit uralkodik a társadalomban. V