Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.

Ülésnapok - 1985-51

4237 Az Országgyűlés 51. ülése, 1989. június 2-án, pénteken 4238 hallottam és úgy emlékszem, hogy más csatornán ez kompenzálva van. Az 1,4 milliárd forint ugyan elvonás, de a többlet személyi jövedelemadóból ennyivel kevesebbet von be a kormány — erre nyílván pénzügyminiszterünk válaszolni fog majd — és azt kérem valamennyi képviselőtársamtól, hogy ennek függvényében határozzunk erről a kérdésről. Én úgy gondolom, tisztelt képviselőtársaim, (Taps) — csak a befejező szavakat mondom el. — Békési László miniszter jelöltként a bizottsági meghallgatáskor egy kérdésre azt válaszolta, hogy képesnek érzi magát arra és elég elszántságot érez ahhoz, hogy a népszerűtlen feladatokat végrehajtsa. De nem egyedül. A kormány és a parlament támogatásával. Németh Miklós azt mondta tegnap, hogy nem helyreállítani akarja, hanem újraépíteni a bizalmat. Én azt mondom most, hogy előlegezzük meg, a magam részéről meghitelezem ezt a bizalmat, addig is, míg az igazi helyreáll. Köszönöm a figyelmüket. (Taps) ELNÖK: Köszönöm Kovács András képveselőtársunk felszólalását. Fekete János következik szólásra, Békés megyei képviselő. FEKETE JÁNOS: Tisztelt Ház! Hallottunk két tartalmas, őszinte beszámolót és több nagyon jó hozzászólást is. Engedjék meg, hogy néhány kérdésben én is elmondjam a véleményemet. Az első probléma, amivel szeretnék foglalkozni, az a sokat emlegetett struktúraátalakítás, amire tíz évvel ezelőtt hoztunk már határozatot. Ezt a határozatot csak részben és nem konzekvensen hajtottuk végre. Azt mondta miniszterelnökünk tegnap, hogy a struktúraátalakításhoz pénz kell, eszközök kellenek, friss források kellenek. Ha ez így van, és ezzel egyetértek, hogy így van, akkor ez azt jelenti, hogy további tőkére, működő tőkeimportra és hitelekre van szükség. Vagyis meg kell mondanunk őszintén, hogy az a felfogás, hogy most álljunk le a külföldi források bevonásával, egyúttal azt jelenti, hogy le akarunk mondani a technikai—műszaki fejlesztésről és a struktúraátalakításról, amit úgy gondolom senki sem kíván. Ezzel kapcsolatosan azt is el kell mondani, hogy nem az a felelős, szerény véleményem szerint, aki a hitelt felveszi, hanem, aki elherdálja. Mert ha mindig azokat fogjuk bántani akik a hitelt felveszik, akkor lassan eljutunk oda, hogy nem fogunk hitelt felvenni, de nem tudom, hogy akkor hogyan fogjuk az üzletet tovább vinni. Igenis vannak olyan pénzek, amelyeket nagyon jól és eredményesen használtunk fel és amelyeknek az eredményeképpen a kamatokra és a visszafizetésre megteremtette a beruházás a megfelelő alapokat. Hiszen a hitelnek a kamata az ára annak a pénznek, amelyet hogyha jól használunk föl, annak meg kell hoznia az ellentételét, s ha mi olyan helyzetben vagyunk, hogy csak olyan beruházást szabad csinálni, amely legalább a kamatokra és a tőketörlesztésre a fedezetet megteremteni. Ma a hitel olyan 7—8 százalék körüli kamatba kerül éves szinten. Olyan beruházást tehát, amely ezt nem hozza meg, most ebben a szűkös világban nem szabad kezdeményezni. Az Országgyűlés novemberi ülésén elmondtam, hogy az én véleményem az, hogy három ekkora nagyberuházást, mint amilyen a Paks, a Tengiz és a Nagymaros, egyszerre nem lett volna szabad elkezdeni. Ez ennek az országnak a teherbíróképességét meghaladja. S most az a kérdés, s ezért egyetértek azzal a javaslattal, hogy a Nagymarossal kapcsolatban vizsgáljuk fölül a helyzetet; meg kell vizsgálnunk, hogy hol lehetne ezekből a hosszú lejáratra szóló beruházásokból, amelyek vagy soha vagy nagyon lassan térülnek meg, hogy lehetne valamilyen pénzt megtakarítani. S javasolom, hogy azt is vizsgáljuk meg, hogy egy ilyen lassú ütemű ipari fejlődés mellett kell-e annyi energia, amennyit korábban számítottunk és kell-e az új ezer megawattos Paks építését rögtön megkezdenünk. Lehetséges, hogy ott is lehetne jó néhány évet halasztani, s most ezekre a pénzekre igen nagy szükség volna. A problémám az, hogy ez az országot is izgatja, a közvéleményt is, az én választóim is többen felkerestek azzal a céllal, hogy ebben a kérdésben a korábbihoz képest módosítsak az álláspontomon. Én attól teszem függővé az álláspontomat, hogy milyen eredményt fognak hozni azok a tárgyalások, amelyek ennek a lépésnek a nemzetközi és belföldi konzekvenciáit világosan elénk tárják. Eddig sokat beszéltünk arról, hogy a múltban milyen hibákat követtünk el, és ez most — szinte azt kell mondjam, hogy — napi téma. Szeretnék egy olyan hibáról beszélni, amit nem a múltban követtünk el, és amire a miniszterelnökünk tegnap célzott is, hogy elhamarkodott lépésnek tartja. Ez a világútlevél a gazdasági oldalról nem volt megfelelően előkészítve, ennek nem volt meg a gazdasági fedezete, ez úgynevezett közérzetjavító lépésnek volt szánva, amivel én egyetértettem volna, ha nem lenne ilyen magas ennek az ára. Itt a szakértők nem támogatták ezt a javas latot, ez politikai döntés volt, ezt szeretném hangsúlyozni. És az a pénz, ami erre elment, annak egy kis része elég lett volna arra, hogy az egészségügyi az oktatás és a kultúra különböző problémáit, amelyek égetőek és ahol a közérzetjavító beruházásoknak vagy költségeknek igenis helye lett volna, megoldjuk. Azok a javaslatok, amelyek a pénzügyi egyensúlyra vonatkoznak, s amelyeket most tárgyalunk, ezekkel nemcsak azért értek egyet, mert a helyzet olyan amilyen, hogy erre szükség van, hanem azért is, mert végre jó irányba indultunk el a problémák megoldásában. Én azt remélem, hogy nemcsak most, hanem a jövőben is, és így az adórendszer továbbfejlesztése során is, ennek kell lennie a fő iránynak, és ezért nagyon örülök, hogy amikor a reformbizottság adóügyi ad hoc bzottsága tárgyalt a pénzügyminiszterrel és munkatársaival, egynéhány elvi kérdésben sikerült közel jutnunk a megállapodáshoz. Ezek az elvi kérdések a következők: mi azt mondjuk, hogy az adókulcsokat úgy a személyi jövedelemadónál, mint a vállalkozási adónál csökkenteni kell. Ugyanakkor azt is mondjuk, hogy a másik oldalon a támogatásokat és a kivételeket, amelyek jelentős számban vannak, ugyancsak fölül kell vizsgálni, és csökkenteni kell. És végül azt mondjuk, hogy annyit tudunk csökkenteni az adókulcsokon, amennyit a másik oldalon meg tudunk takarítani a támogatások és a