Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.

Ülésnapok - 1985-50

4201 Az Országgyűlés 50. ülése, 1989. június l-jén, csütörtökön 4202 los ítélete érvényben maradt volna. Hát rajta! Szavazzuk meg ezt is! És mit fogunk csinálni két hónap múlva, ha újabb csomagtervet dugnak az orrunk alá? Hányadik al­kalom után válunk mi végképp nevetségessé? Nyilvánvaló, hogy nem vagyunk urai a helyzetnek. Loholunk a rohanó élet után. Próbáljuk utolérni, vagy legalább utólag igazodni hozzá. Mindezt úgy, hogy köz­ben a bölcs, jövőt formáló államférfi szerepében tetszel­günk. Süllyedő hajón fölösleg megszavazni, hogy Északnak vagy Délnek menjünk? Ilyenkor a hajó dönt! (Derültség) Attól tartok, mi is túl vagyunk azon a pon­ton, hogy döntsünka költségvetésről. A költségvetés fog dönteni rólunk, nem a papírra vetett költségek persze, hanem amiket az élet diktál. Még mindig nem nőttünk ki egészen a voluntarizmusnak abból az alfajából, mely szerint az íróasztalnál készült tervekkel, papírokkal ve­zényelni lehet a gazdaságnak, az életnek. Régen is csak látszólag lehetett, mert az élet nem szólhatott vissza. Ismételten kiderült, hogy a népfelséget képviselő Or­szággyűlés, melynek törvénnyé kéne emelnie a kor­mányzatidöntéseket, gyakran vall kudarcot, azért, mert nem valóságot befolyásolni képes döntés kerül elé, ha­nem csak szép szándék, számokba foglalt vágy kép vagy kutyafuttában rótt tűzoltóparancsnoki oltási vázlat. Es ilyenkor hiába lobogtatjuk valamennyien a szavazócé­dulánkat! Nem születik törvény. Mert milyen törvény az, amelyet mi magunk sem tudunk betartani? Most az a feladatunk, hogy leszavazzuk decemberi önmagunkat. Nem lesz nehéz. Már akkor sem értettünk egyet önma­gunkkal. A legkevesebb, hogy beismerjük a vereségün­ket . És még azt sem mondom, hogy a költségvetés készí­tői becsaptak bennünket. Mi elhittük, mert el akartuk hinni, hogy a 20 milliárdos deficit tartható! Azért akar­tuk elhinni, mert úgy tudtuk; annál több nem viselhető el. Most 50 milliárd körül járunk, s ezt is el kell vi­selnünk. Azt olvasom a csomag-tervben, hogy annak megvaló­sítása csak az országgyűlés döntése alapján és támogatá­sával lehet eredményes. Ez nagyon megtisztelő, szépen is hangzik. De már nem tudok hinni benne. Itt a parla­ment szerepe nem más, mint hogy legitimálja a tűzoltó­ság intézkedéseit. Decemberben megtettük, noha tud­tuk, hogy az ilyen típusú költségvetések kora régen lejárt. Az elvonások egyoldalú növelése, a pénzek ide­oda tologatása nem megoldás. Nem a költségvetési téte­leket kell mozgásba hozni, hanem végre a gazdaságot. Most már csak a radikális megoldások segíthetnek. Most már nem érdemes újragombolni ahíres deákferen­ci mellényt, a toldozásra, foldozása nem segít. Le kell venni és el kell hajítani azt a mellényt. A növekvő adósságállomány, az alig kordában tartha­tó infláció, a rövid távra koncentráló és még abban is pontatlan és naiv tervezés nyomán tovább mélyül a vál­ság. Nem akarom a mindenki által jól ismert okokat újra elősorolni. Tévedni lehet, rossz döntést hozni lehet, el­hibázott beruházásba fogni lehet, nagy múltú, ám vesz­teséges vállalatokat nagy pénzekkel életbentartani le­het. De mivel magyarázható az, ha egy ország tudato­san, önmaga kárára köt üzleteket? Ugyan mi vezethette szakembereinket mondjuk egy tengizi-jamburgi típusú üzlet megkötésekor? A teljes hozzá nem értés? A kény­szer? Vagy az ország sorsa iránti felelőtlenség? Attól tar­tok, ez utóbbi volt a legerősebb. A legkisebb országot sem lehet kényszeríteni arra, hogy öngyilkos üzleteket kössön. Ehhez egy velejéig ésszerűtlen és kor­szerűtlen KGST kell! És olyan országgazdák, akik egyenesen Csekonics bárótól és Csáki gróftól szárma­zik. Igen, a szalmás Csákitól. Az kell, hogy újra gazdái legyenek a javaknak. Kide­rült: az állam nagyon rossz gazda, a sáfárai pedig rossz sáfárok! Az átgondolt, országos érdekekre figyelő rep­rivatizálódás elkerülhetetlen. Átfogó tulajdonreform nélkül nem képzelhető el semmiféle előremozdulás. Bármennyire faj, nem halasztható tovább a veszteséges vállalatok támogatásának a megszüntetése. Ez emészti fel a legtöbb pénz, anélkül, hogy bármilyen remény vol­na a visszatérülésére. Ahhoz ugyanis túl kevés, hogy megmentse a vállalatokat, köztük olyanokat, amelyek egykor a magyar ipar európai hírű büszkeségei voltak, s amelyeknemcsakkoloncai, vámszedői aháztartásnak. Nagy részük áldozata is a szocialista gazdaságpolitika elmúlt évtizedeinek. Ez a lelkiismeret furdalás is oka lehet, ahogy ilyen ne­hezen halad a támogatások sokszor beigért leépítése. Márpedig a veszteséget munkával előállító üzem— non­szensz. Be kell látnunk azt is, hogy a gazdaságirányítás jelenlegi rendszere alkalmatlan a termelés élénkítésére, a teljesítmény és jövedelem növelésére. A szigorú, mo­netáris költségvetési terror teljes csődjével állunk szem­ben. A pénzügypolitikának vissza kell vonulnia, húzód­nia a maga érvényességi körébe, és át kell adni a helyét a piac szabályozó erejének! Örvendetes, hogy a csomagterv egyik pontja azzal fog­lalkozik, amivel az egésznek kellene: a vállalkozások föl­karolásával. Persze, ennek is csak akkor van értelme, ha hosszú távú garanciákat nyújt majd. Ezeket a garanciákat pedig csak a konzekvens és visszafordíthatatlan politikai átalakulás és egy valóban perspektivikus és hosszú távú gazdasági koncepció tudja majd megadni. Ezt már az ősz folyamán az Országgyűlés elé kell hozni! Méghozzá egy új gazdasági minisztériumnak! Sokszorosan bebizonyosodott, hogy ennek kidolgo­zására a tervhivatal a Pénzügyminisztérium is képtelen. A tervhivatal azért, mert léte maga — merő anakroniz­mus. Fennálásánaklegnyomósabb indoka az, hogy szép nagy székháza van a Roosevelt téren. (Derültség.) A Pénzügyminisztériumnak pedig nem az a dolga, hogy vezényelje a gazdaságot, hanem, hogy szolgálja a maga eszközeivel. Tisztelt Országgyűlés! Tájékozatlanságból fakadó, meg­gondolatlanjavaslatnak minősítették többen decemberi in­dítványomat a társadalmi szervezetek állami támogatásá­nak további csökkentésére. Az élet régen túllépett már ezen a vitán. A csomagterv most jóval nagyobb csökkentést kény telén javasolni. Azt mondták: nem mértük fel, milyen fontos lakossági szolgáltatások és mennyi kulturális érték, mogzalom kerül mi miattunk végveszélybe. Miattunk? Vagy azok miatt, akik megcsappant pénzeikújraelosztásá­nál a leggyengébben ellenálló védtelen kultúra támogatott­ságáról mondtak le elsősorban? Persze, szemforgató saj­nálkozásokközepette! Igen! Naiv voltam, hogy nem láttam előre, hogy a pénzt az apparátusok, a bürokrácia osztja el, amely önmagát lényegnél fogva nem képes korlátozni, vagy leépíteni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom