Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-35

2897 Az Országgyűlés 35. ülése, 1988. december 21-én, szerdán 2898 tétlenül olyan megoldások iránt remélek kormányzati erelyt és szimpátiát, amely a termelő szféra esélyeit nem korlátozza. A Magyar Gazdasági Kamara ügy vezet őségé, a terv- és költségvetési bizottság javaslatai mellett, több előttem szóló képviselőtársam véleményével összhangban, én is javasolnám, hogy a közbeeső fogaskerekeknek is nevezett, egymásra épülő felügyeleti szervek és háttérintézmények ésszerű körét határozzuk meg. Teljes leépítés legyen ott, ahol a termeléstől már elidegenedett, vagy az intézményi átszervezések miatt ágazati kapcsolódásaikat is elveszített, a termelést gátló hatású szervezetek vannak. Javaslom az APEH és a bankok irodaház-, bankpalotacélú beruházásaira felhalmozási adó megállapítását. Végezetül a fogyasztási szférában a már említettek mellett a luxusfogyasztási cikkek — így a szőrme, a márkás porcelán, az ékszer, a műkincskereskedelem — terén látok a költségvetés pozícióját javító lehetőségeket. Megköszönöm türelmüket, megtisztelő figyelmüket és a szárnyra kapott híresztelések ellenére is bízom abban, hogy jövőre Önökkel ugyanitt felelősen folytatjuk a munkát. (Taps.) ELNÖK: Dr. Vona Ferenc képviselőtársunk felszólalása következik, a Pest megyei 16-os számú választókerületből. Dr. VONA FERENC: Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Mélységesen hiszek a kollektív bölcsességben. Most mégsem vagyok egészen biztos abban, hogy érdemes nekünk órákon át vitatkoznunk a Magyar Népköztársaság költségvetéséről. Egy rossz költségvetésről, mely lényegesen jobbá nem is tehető. Túl summás ez a kifejezés? Nyomban visszavonom, ha van egyetlen ember ebben a teremben, aki költségvetésünket jónak, kielégítőnek, vagy megnyugtatónak tartaná. Azt hiszem, ezt még a készítői sem mondanák el. Sőt, alighanem ők tudják legjobban, mennyi megoldhatatlan problémával kellett szembenézniük, mennyi fejlődést gátló kompromisszumra kényszerültek. Mert nyilvánvalóan nem lehet jó költségvetés az, amelynek bevételei sokkal kisebbek, mint a kiadásai és a támogatási kiadásai is sokkal kisebbek annál, mint amekkorára az országnak szükséges volna. Az adósságai viszont annál nagyobbak. Ebben persze nemcsak a költségvetés a hibás, hanem gazdaságunk fejletlensége és gyenge hatékonysága is. A költségvetés csak egy tükör és ne a tükröt hibáztassuk, ha ágrólszakadtnak látszunk benne. (Derültség.) Ám a költségvetés mégsem egyszerű tükör. Mert nagymértékben hat azokra a folyamatokra, amelyeket tükröz. Nem lehet jó költségvetés az, amely elvonásaival csökkenti a munkakedvet, a vállalkozókedvet, szinte lehetetlenné teszi a termelőberuházásokat, a műszaki-technikai fejlesztést, a bővített újratermelést, a többletnyereséget, azaz: saját létalapját emészti fel. Nem lehet jó költségvetés az, amely konzerválja az elavult, veszteséges szervezeteket támogatásaival, és nem ösztönzi kellően a húzóágazatokat, a produktív tudást és a több, jobb, hatékonyabb munkát. Nem lehet jó költségvetés az, amely egyéb infrastrukturális tevékenységnek nevezi a tudományos kutatást és oktatást, amely még mindig nem kezeli súlyának megfelelően az egészségügyet, mely nemcsak humanitárius missziót teljesít, amikor ápolja az elesetteket, meggyógyítja, mondhatnám úgyis, megjavítja az egyre embertelenebb hajszában megrokkant munkaerőt, hanem hatalmas költségkímélő tényező is lehetne, — ugyanis kevesebb beteg, — kevesebb kiadás és több egészséges munkaerő lenne. Hiszen mi másra való a költségvetés, ha nem a nemzet általános, átfogó, nagy céljainak megvalósítására? A közjót szolgáló tevékenységek ösztönzésére, a rászorulók segítésére és egy jól működő, igazságos állami, társadalmi élet megszervezésére. Azért gyűjtjük össze évről évre a pénzt a költségvetési kalapba, hogy egy jólszervezett társadalomban okosabban, hatékonyabban, nagyralátóbban osszuk szét újra. Sajnos, azt kell látnunk, hogy ebben az országban ugyan sokminden megvalósul, de ezt a legkevésbé éppen az általános, nagyralátó céljainkról mondhatjuk el. Gyakran járom az országot, és mindenütt látom a gyarapodás, a jólét tagadhatatlan jeleit. Ebből arra következtetek, hogy az egyes ember jól gazdálkodik. Ugyanakkor látom a zsúfolt iskolákat, a szegényes művelődési házakat, a rozzant mozikat, a kopott tanácsházakat, az elavult kórházakat, málló falu múzeumokat, vagyis: a szép magánházak mellett az elhanyagolt közintézményeket. Ez nemcsak az individualizmus térhódítását jelzi, hanem azt is, hogy alighanem az állam gazdálkodik a legrosszabbul. Pedig a takarékossága mármár közmondásos. Nem tehetek róla, de ezt a kétségkívül elismerésre méltó takarékosságot olyannak látom, mintha lyukas bögréből lyukas bögrébe töltenénk a vizet, de olyan ügyesen tesszük, hogy közben egy csepp sem megy mellé. Ez benne a takarékoskodás. Ha a támogatásokat nézzük, az tűnik föl, hogy ebben az országban szinte minden tevékenység veszteséges. A szénbányászattól a juhtenyésztésig, a gépgyártástól a filmgyártásig, az oktatástól a sportig — minden-minden. A támogatáscsökkentési program sok tekintetben helyeselhető. Itt mi csak azon tudunk vitatkozni, hol kell leépíteni és hol kell növelni a támogatást? Ám ezzel a bajokat, a megoldatlanságokat tologatjuk csak ide-oda. Azt kellene alaposabban megvizsgálni, miért ráfizetéses minden? Miért van az, hogy nálunk szinte semmi nem tud megállni a maga lábán? Az egyik oldal az irreális elvonásokra panaszkodik, a másik oldal az elégtelen támogatásokra. Valami végzetes hiba lehet abban, ha a költségvetés kedvszegő és fejlesztésgátló a bevételi oldalon és ugyanilyen hatású a kiadási oldalon is. Ez a költségvetés nem kínál igazi alternatívákat az országgyűlésnek. És persze, ez a gazdasági helyzet sem. A mi vitánk csak a szegények marakodásához lehet hasonló, nem sok olyan kérés, követelés, reklamáció volt eddig, és nem is