Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-35

2899 Az Országgyűlés 35. ülése, 1988. december 21-én, szerdán 2900 igen lesz ezután sem, amelynek relatív jogosságát látatlanban ne írnám alá. De mire jutunk velük? Kinek lesz igaza? Aki a leghangosabban mondja? Akinek a legmeggyőzőbbek az érvei? Egymást meggyőzhetjük, talán a kormányt is. De van egy makacs úr, aki — bármit mondunk — nem lesz hajlandó megváltozni. Az pedig nem más, mint az a végösszeg, itt, a költségvetés alján. Ezért sokáig gondolkodtam, fölszólaljak-e? Elmondjam-e, hogy a mezőgazdaság támogatását nem szabad tovább csökkenteni. Ellenkezőleg, jobban kell ösztönözni a termelési kedvet, mert itt vannak a legjobb esélyeink a világpiacon. Ám, ha sikerülne erről meggyőznöm Önöket, hátha épp az egészségügy pénzéből csípnénk le egy keveset, amelyet másodjára akartam felhozni, hogy fejlesztése immár halaszthatatlan. És ha elhiszik nekem, nem az oktatás, a tudomány látja-e a kárát, melyek múlhatatlan fontosságáról harmadikként akartam beszélni. Végül mégis a felszólalás mellett döntöttem, bár tudom, hogy az igazság, az igazságosság ma nem lehet vendégünk ebben a teremben. Mert mélységesen igaz az a tétel, hogy a költségvetés ne az árakon keresztül támogasson, hanem a béreken! Mert ahogy az is igaz a maga helyén, hogy a bérekben a teljesítményt jutalmazzuk és ne keverjünk bele szociálpolitikát. És az is igazat mond, aki szerint a teljesítmény ritkán kapja meg méltó anyagi elismerését. És alighanem a legnagyobb igazsága pedig annak van, aki szerint évtizedek óta képtelenek vagyunk megszervezni, hogy a munka hatékony legyen, vagyis hogy az eredménye fölhasználható és eladható érték legyen, melynek árából megfelelő bért lehet fizetni. Ha most eltekintünk a költségvetés magasztos nemzeti céljaitól és csak azt az önös célját nézzük, mit kell tennie ahhoz, hogy jövőre nagyobb lehessen, akkor is teljesen érthetetlen például az agrártámogatások öt milliárdos csökkentése. Minden mutató azt bizonyítja, hogy a mezőgazdaság jól fizet a támogatásokért, ráadásul a legjobbak az esélyei a külkereskedelemben. Különösen, ha növeljük a feldolgozottság fokát, javítjuk a csomagolást és a gabona, hús mellé harmadiknak felfejlesztenénk a fehérjeprogramot, a zöldség- és gyümölcstermelést. Mi az oka, hogy szarvasmarhatenyésztésünk eddig sose látott és tapasztalt mélypontra süllyedt? Miközben tudjuk, hogy ez a legjobb devizakitermelő ágazatunk. A magyartarka húsa adható el legkönynyebben a világpiacon. Különleges szabályozási módszerekkel sikerült veszteségessé tenni az eddig legigénytelenebb ágazatnak, a juhnak a tartását is. Egymillió hektár másra nem használható legelőnk van. A kistermelők még a jelenlegi körülmények között is képesek nyereséget elérni. Ki van zárva, hogy a nagyüzemi tartási kedvet ne lehetne fölkelteni és fölélénkíteni. Nagyon jó devizakitermelő ágazat lehetne a juh is. Persze a sok-pénz-csináláshoz nem elég a kevés pénz. Az az 500 millió például, amit az állattenyésztő telepekre, korszerűsítésére, rekonstrukciójára tervez a költségvetés. Minden ország a mezőgazdaságát védi, különféle protekcionista intézkedésekkel. Mi sem tennénk helyesen, ha hagynánk elsorvadni a termelési kedvet a mezőgazdaságban. Aggasztóan alakul az élelmiszeripar befizetésének és a támogatásának a viszonya is. A befizetések állandóan növekednek, 1989-re meghaladják a 100 milliárd forintot. A támogatás viszont jóval kisebb ütemben nő, sőt 89-ben drasztikusan csökkenni fog. Éppen ellenkező tendenciát mutatva az általános külföldi gyakorlattal félő, hogy a mezőgazdaság kizsákmányolása már nem sokáig fokozható büntetlenül. El kell, hogy mondjam itt, hogy a költségvetés véleményem szerint, nagyobb kárt okozott az utóbbi időben a mezőgazdasági ágazatoknak, mint maga a piac. Tudom, ugyanez sok egyéb területről is elmondható volna. Ilyen kritikus helyzetben van az egészségügy is. A fejlesztésére tett erőfeszítések még mindig elégtelenek. Különösen a tanácsi intézmények kerülhetnek jövőre közel a működésképtelenséghez. És a helyzetet tovább súlyosbítja az egészségügyi középkáderek már-már minősíthetetlen bérszínvonala. És ha ehhez hozzátesszük az eszközellátás hiányosságait és a tervezett gyógyszeráremelést, csak arra a következtetésre juthatunk, hogy társadalmunk a szép szavak ellenére sokkal hatékonyabban működik az egészség megrontásában, mint helyreállításában. Fölösleges erről több szót ejtenünk is. Minthogy fölösleges beszélni az oktatás, a tudomány, a művelődés nemzetmentő szerepéről is. Már eddig is rengeteget beszéltünk róla. Nem tudom, a dél-koreaiak mennyit beszéltek. Mindenesetre negyedszázada az első tízmilliárd dolláros kölcsönből 5 milliárdot az oktatás fejlesztésére fordítottak, építettek 60 középiskolát és szakmunkásképzőt, meg egy 24 ezer fős egyetemet. Ugye nem kell folytatnom? A tanítás adás, de mit tud adni az a pedagógus, akinek semmije sincsen. Akinek hivatástudatát elkoptattuk. Önbecsülését elvettük, tudását leértékeltük, idegeit elnyűttük. Önmaga bővített újratermelését megakadályoztuk. Ha az ország első egyetemének siralmas helyzetére gondolok, legszívesebben névváltoztatást javasolnék. A,,szelíd szavú" Eötvös Loránd helyett most inkább a pázmányi dörgedelmek és átkok kellenének. Bár félő, most azok is kevésnek bizonyulnának. Noha nem hiszek igazán abban, hogy a jelenlegi költségvetés különféle átcsoportosításokkal lényegesen javítható, ha már A-t mondtam, B-t is kell mondanom. Bele vagyunk kényszerítve ebbe a meddő játékba. Ha valahová pénzt teszünk, valahonnan elkeli venni. Javaslom tehát, a fegyveres területekre, védelemre szánt kiadások 20 százalékos mérséklését. Sokan mondják, hogy a katonák, a munkásőrök védelmi feladataik mellett sok fontos népgazdasági feladatot is elvégeznek. Olcsón. Ez nem érv. Hasznos a munkájuk, de tulajdonképpen ezzel is konzerválják gazdaságunk torz struktúráit. A megoldást a gazdaságban kell megtalálni. Olcsó munkaerő? A rab, a kényszermunkás még olcsóbb. Kipróbálták ezt hajdan a Szovjetunióban is és nálunk is. Nem hallottam, hogy a recski kőbánya nyereséges lett volna.