Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-46

3851 Az Országgyűlés 46. ülése, 1989. május 11-én, csütörtökön 3852 anya, az egyház, a barát, az állam, a társadalom. És minden olyan, társadalomból fakadó szervezet, hogy ifjúságpolitika, nőpolitika, hogy helyezkedjenek el a társadalomban mint dolgozók, bennem sok olyan kérdőjelet támaszt, hogyan is lehet ezt gyakorlatilag a valósághoz úgy közel szinkronizálni, hogy a fiatalok is megértsék, az öregek is megértsék, hogyan segítsenek egymáson, hogyan lehessen a társadalomban ezt a kapcsolatot hasznosítani. Közben, míg a beszámolót hallgattam, én nagyon sok okos, konkrét hozzászólást, amely közgazdaságilag is igazolja a valóban sürgős tennivalókat, megpróbáltam magamban egyszerűsíteni, célirányossá tenni a hogyan kérdését. Ilyen egyszerű naiv gondolatok jutottak eszembe, hogy mi kell az ifjúságpolitikához. Gondoltam úgy, hogy anya, iskola és társadalom. Én akaratlanul is arra gondolok, hogy anyám mondta először, hogy fiam, tanulj, jól tanulj, mert akkor úr lesz belőled. Majd az iskolában pedig azt mondták, hogyha nem jó az érettségid, nem tudsz elhelyezkedni a társadalomban. A társadalom viszont — úgy gondolom - használja ki a rátermett fiatalokat, dotálja és differenciálja, tehát érdekeltté tegye. Természetesen ott van a politika, amely arról szól, hogy egy szemanirazált ország vagyunk, amelyet fiatal kortól öregkorig reggeltől-estig tanítottunk arra, hogyan tovább, és hogyan lesz jobb. Most is itt ahogy beszélünk az ifjúságpolitikáról, régebbről az a szülői mondás jut eszembe, amit hátam mögött mondtak, hogy ne a gyerek előtt. Na most mi következik ebből? Mi öntudatra ébresztjük a fiatalokat, és elmondjuk felnőtten azokat a gondokat, hogy miért nem tudnak ők jól érvényesíteni. E három naiv mondat közül valamilyen fogaskerék hiányzik. Vagy az anya nem szólt jól, vagy az iskola nem szólt jól, vagy az iskola helyzetében előbb-utóbb előre került, hogy nekem mihez van jogom, és kevésbé az, hogy mihez van kötelességem. Aztán a társadalom behatása a fiatal lelkekre úgy szólt, hogy a nagynehezen egyetemi felvételt nyert fiatal-ember azt mondja: minek tanuljak, úgyse fog használni a társadalom, akkor elmegyek egy maszekhoz gombkötőnek, ott biztos, jobban érvényesül mindaz, amit én az egyetemen tanulnék. Ezért kicsit elsorvadt a minősége az egyetemi tanulásnak. Én abban fáradozom ebben a pár mondatban itt, hogy a gyerek előtt, és mindenki előtt, a felnőttek előtt olyanfajta lelki és szellemi rendszert próbáljak alapul szerezni ehhez a sok okos gondolathoz, amit részben az államtitkár úr elmondott — ebben minden benne van, a múlt, a jelen és jövő -, hogy megpróbálni olyan családi szintre hozni azt a törekvést, viszont ehhez valóban pénz kell, de az a szellemi energia, az a pedagógiai készség, hogyan tovább, lehetőleg azt a minimális szerénységet teremtse meg a fiatalokban, hogy ne jelenthessék meg a köztudatban az a mondás, mert az nem használ nekik se, nekünk öregeknek se, akiket elszerényített a történelem, hogy átcserélődjék az a mondás, hogy fizessenek a gazdagok, úgy, hogy fizessenek az öregek. Én általában ezt a kevésbé szerénytelen mondást azoktól szoktam meghallani, akik nagyon elkényeztetett gyerekek. És ezek az elkényeztetett gyerekek Audival mennek tüntetni, mert nem biztos, hogy a Zsiguli megfelelő ehhez. De én össze szeretném hozni a lelkeket, a felnőtt ember felelősségét és a társadalom okos funkcionáriusait ahhoz, hogy közben a tehetséghez a szigorítást és a kiválasztást úgy próbálják megoldani, hogy valóban ne azzal a fajta hangvétellel, amely átjárja keresztül-kasul ezt a bonyolult társadalmunkat, amely elridegíti az embereket a cselekvéstől, és elkedvetlenítené az élettől, hanem próbáljunk egymással szemben is pedagógiát használni, mint sem. Tudnék mondani példát az életemből — mert onnan indulunk ki mindannyian — amikor is én diákgyerek valami miatt intőt kaptam, s az apám gyomorfekély miatt kórházban volt, és megpróbáltam hamisítani, — hogy az anyámat ne bosszantsam — az aláírását, és a hamisítás közben megállt előttem a tanár, aki az intőt adta. Ez jogtanár volt. Nekem annyi közöm van ehhez a joghoz, csak mindig akkor érzem, amikor jogtalansággal találkozom, de különben nagyon messze volt tőlem ennek a definíciója. De arra gondoltam, hogy ha visszanyújtom az intőt aláírva, a tanár ki fog csapatni az iskolából. Egy szót sem szólt. Viszont én, ha leigazolhatnám a tanár pedagógiai készségét, akkor azt mondanám, hogy a szövetkezet az olyan meg nem határozott számú tagokból előálló kereskedelmi társaság, amely tagjai hitelének, keresetének, vagy gazdálkodásának előállítására alapul közös üzletkezelés, illetve kölcsönzés alapján. (Derültség.) És sorolhatnám az egészet, egy szót sem értek belőle most sem, pedig most erről van szó a társadalomban: és mégis gyakorta hallom ennek a definíciónak a rossz lélegzetét, ilyen-olyan tehetségtelen megfogalmazását a gyakorlatban. De nem biztos, hogy értik, vagy sokszor a gyakorlatban lépkedő akarások a szövetkezettel való kapcsolatban soksok olyan helyzetet teremtenek, ami miatt az ilyen közgazdasági definíciók riogatják az emberek vállalkozását és így tovább. Nem akarom hosszúra nyújtani, két percet kértem. (Derültség.) Én azt kérem mindazoktól, akik gondját viselnék a jövőnek és a generációnak, hogy az otthont, az iskolát és a társadalmat egy - hogy mondjam - tehetségesebb kapcsolat hozza össze. Köszönöm szépen. (Taps.) ELNÖK: Köszönöm Kállai Ferenc képviselőtársunk felszólalását. Következik dr. Hellner Károly képviselőtársunk felszólalása, Budapest 32. választókerületéből. DR. HELLNER KÁROLY: Tisztelt Országgyűlés! Én is azok között szavaztam, akik a téma jelenlegi tárgyalása mellett voksoltak. Személyes véleményem szerint is szükséges a beszámoló ürügyén a téma tárgyalása, és ez megegyezik a választókörzetem kerületében lévő ifjúsági szervezetek képviselőinek véleményével is, akikkel a közeli napokban konzul-