Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-46

3839 Az Országgyűlés 46. ülése, 1989. május 11-én, csütörtökön 3840 elverni a port a fiatalok napjainkra kialakult helyzetéért. Nem elég azon keseregni, hogy az ifjúságpolitikára szánt központi pénz kevés, azt okosabban kell felhasználni, fialtatni is. Vajon az országban mindent megteszünk az ifjúság érdekében? Pillantsunk bele egy-két forró téma közepébe. A munka és a család. Induljunk ki abból, hogy az iskolapadból kikerülő fiatalt illesse meg az első munkahelyhez való jog. A munkáltatók legyenek érdekeltté téve a fiatalok foglalkoztatásában. A családi jövedelemadó bevezetése szükséges, azért, mert a család a jövőnk érdekében elsőbbséget kell, hogy élvezzen ma Magyarországon. Tarthatatlan az az állapot, hogy országunk ilyen népesség fogyása mellett luxusnak számít gyermeket nevelni. Egyes becslések szerint ha nem nő a gyermek-születések száma az ezredfordulóra, a 0-tól 14 évesek 360 ezerrel lesznek kevesebben a jelenleginél. Ez társadalmunk elöregedését is jelenti. Nem lehet távlati cél a második kereset kényszere a fiatal családalapítóknak. Gondoljuk csak meg, hol van ma az anyaság becsülete, értéke a társadalomban? Hiszen legtöbb munkahelyen nem szívesen alkalmazzák a fiatal, gyermekeket nevelő nőket. S valljuk meg, többnyire e kis emberpalánták egészséges fejlődésének is többet használna, ha édesanyjuk szoknyája mellett cseperednének fel. Ne értsék félre, nem kívánom én a nőt a fakanálhoz visszakényszeríteni, de jogos megbecsülésére igényt tartok. Legyen munkaviszony a gyermeknevelésre fordított idő. Legyen módja a családnak a választásra. Dönthessen abban, hogy a gyermekenként megállapított, például hat évet, mely tehát munkaviszonynak számítana, igénybe veszi-e, és a gyermek 14 éves koráig e hat évet milyen megosztásban használja ki. Ezeket a családokat a gyermekszám függvényében olyan adókedvezmény illesse meg, mely tükrözi e munka társadalmi hasznosságát. Ügy vélem, ez jobban szolgálná a boldogabb, kiegyensúlyozottabb családi életet és a gyermekáldásban gazdagabb jövőt. S ha már annyi mindent átveszünk szomszédainktól, megfontolandónak tartanám a nők részmunkaidőben történő foglalkoztatásának megvizsgálását is. Tanulságtételül álljon itt — egy bizonyára nem egyedi - Komárom megyei példa: a 15—34 éves korosztály egészségi állapota átlagos, de figyelmeztető, hogy a nyilvántartott idegbetegek majdnem fele — számuk folyamatosan nő -, az alkoholisták 15 százaléka fiatal. Elgondolkoztató, hogy a jogerősen elítéltek kétharmada nem töltötte be 35. életévét. Talán a fent említett javaslat segíthetne abban, hogy a haza számára minél több fiatal hasznos, testileg és szellemileg egészséges emberré válhasson. Tisztelt Országgyűlés! Problémaként vetem fel, hogy ifjúsági érdeket sért a törzsgárda intézménye is. A munkáltató döntse el kit, milyen munkateljesítmény alapján, mikor, milyen mértékben jutalmaz. Hol van ma a jól dolgozó fiatalok anyagi és erkölcsi elismerése, amikor sokhelyütt még mindig a „létraelv" érvényesül? És a fiatalok és az idősek bére közötti különbség egyre nő. Szükség van a bérkülönbségre, de az szakértelmet, tudást, beosztást tükrözzön. Az utóbbi két évtizedben erőteljesen csökkent a fiatalok száma a vezetői beosztásokban, pedig nyitottabb, önálló feladatmegoldást és lehetőséget kérnek a bizonyításra. Az sem hat serkentően, hogy a felsőfokú végzettségűek összkeresete csak 35 éves kortól éri utol a középfokú végzettségűek összkeresetét. S még egy idevágó gondolat: e hazában a ma veszteségesnek kikiáltott területeken, mint például a bányásztársadalom is, sok fiatal dolgozik. Tehetnek ők az elhibázott központi döntésekről, az elavult iparszerkezetről? Hajdanán még kis megyénk ipari üzemeiben csak úgy jöttek a szomszédos vagy távoli megyékből, országokból a dolgozók. Ma? Saját fiataljainknak sem tudunk munkát biztosítani. Évente körülbelül 10 százalékkal csökken a munkahelyek száma. Jól van ez így? Néhány éve még emelt fővel járhattak bányászfiatarjaink, s ma lehajtott fejükre olvassák a vesztett milliókat és szembe találják magukat a létbizonytalansággal. Nincs jól ez így! A lakás - Mindannyian tudjuk, hogy röghöz és OTP-hez kötöttek azok a szerencsés fiatalok, akik szülői segítséggel és egyéni küszködéssel végre lakáshoz jutnak. Megyei sajtónk, a Dolgozók Lapja hasábjain a minap egy cikk jelent meg kisvárosunkban Tatán tartott lakáspolitikai fórumról. Olvasván a sorokat már nem is csodálkoztam a mottón, amely egy régi Fonográf dalra komponálva így hangzott: „Sohasem épül fel a házunk, ha éhezünk sem lesz lakásunk". Hogy mi hívta életre e sorokat? íme: egy II. emeleti 65 négyzetméteres kétszobás lakás ára 1 millió 820 ezer forint. Ki az, aki az 1 millió forint készpénz, a hátralevő kölcsön és annak 18,5 százalékos kamatának megfizetésére képes? Kedves Képviselőtársaim! Mivel e témáról egy alkalommal már részletesebben szóltam, most csak hét kérdést tennék fel egy percben. Vajon jól költjük-e el azokat a milliárdokat, amelyeket az állam lakásra ad? Gazdaságos keretek között megóvható-e a meglévő lakások állaga? Tudunk-e olyan kedvezményeket nyújtani fiataljainknak, hogy elfogadható időn belül lakást vásárolhassanak vagy építhessenek? Feloldhatók-e a lakáshoz jutással járó, a lakásmobilizáció ellen ható kötöttségek? Felvázolható-e egy feltételezés - ha az infláció, ha a piac-nélküli — reális lakásgazdálkodási program, egy rugalmas, egyéni erőfeszítéseken is alapuló, fokozatos lakáshoz jutási terv? Hat-e majd a piaci mechanizmus? Kifejezhetők-e a tényleges értékviszonyok? Az állam további eladósodásának megakadályozására teendő nadrágszíjszorító intézkedései mellett tudjuk-e a megnyugtató választ a feltett kérdésekre? S végezetül az oktatás. Ha csak a gazdasági kibontakozás függvényében és nem gyorsan következik be javulás, behozhatatlan lesz a lemaradás és mérhetetlen károkat szenved a jövő. Ügy kell érvényre juttatni a tehetséget, hogy azt anyagi hátrány ne korlátozhassa. A kibontakozó diákönkormányzatok lehetőséget kínálnak a közéleti, politikai jártasság meg-