Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.
Ülésnapok - 1985-34
2855 Az Országgyűlés 34. ülése, 1988. december 20-án, kedden 2856 formlépés készül, ennek a másik oldalát is vegyék figyelembe. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Ország! Meggyőződésem, hogy a müveit, képzett, egészséges ember a termelés legfontosabb és semmi mással nem pótolható tényezője. Amikor ezt a kulturális bizottság ülésén elmondtam, elém állt néhány képviselőtársam kinyújtott tenyérrel, és kérte: tegyem a tenyerébe, amit a tudás termel! Nos, most megkísérlem. Kérem, gondolatban vegyék a kezükbe a saját terméküket, s máris tenyerükben tartják a miénket is. Bebizonyítom, hogy a termelők és az úgynevezett nem termelők közös munkájának eredményeképpen jöhet csak létre minden termék. A kisgyermeket első éveiben édesanyja — termelés helyett — addig pátyolgatja, amíg bölcsődébe, óvodába nem viheti. Itt nem termelő dajkák és óvónők tanítgatják \ersekre , énekekre, mesékre és egyéb hasznos dolgokra. Azután jő az iskola! A nem termelő tanárok megtanítják írni, olvasni és mindenféle egyéb csacskaságokra, például termelni is. Némely nem termelő tanárok könyvtárba is elküldik az ártatlan gyermeket. Itt nem termelő könyvtárosok adják nem termelő írók és tudósok müveit kis kezébe. Eközben, ha megbetegszik, nem termelő orvosok, nem termelő gyógyszerészek gyógyszereivel gyógyítják őket. Röpke néhány évtized elteltével, nem termelők hadának serény munkálkodása eredményeképp kilép az ifjú, büszke termelő az életbe és végre tud termelni már. Azaz tudna, ha tudná, hogy mit termeljen, mert azt előbb meg kell tervezni: a nem termelő tervezőknek! S az eszközt is, amivel termeljen. És végre valóban kezdődhet a termelés, mert a nem termelők biztosítottak ehhez minden előfeltételt : van kivel, van mivel, és van mit termelni. Nos, tisztelt termelők! Kinek a termékét tartják a tenyerükben? Köszönöm a figyelmüket! (Taps.) ELNÖK: Mag Pá Csongrád megyei képviselőtársunk felszólalása következik. MAG PÁL: Tisztelt Országgyűlés! A hozzászólók nagy száma arra ösztönöz, hogy mondandómat a lehető legtömörebben fogalmazzam meg. Az 1989. évi költségvetés tervezetének legfőbb cakitűzése, legszilárdabb pontja — úgy tűnik — a költségvetési hiány elfogadható mértékű szintentartása. Az előzetesen rendelkezésünkre bocsátott három variáció ezt a célt oldja meg az elvonási csomag változtatásával. Azt gondolom — és nem egyedül —, hogy a vállalatok az ígért mozgástér-bővítést csak a jogi, esetleg szervezeti keretek közt kapták meg. A közigazgatási lehetőség nem bővült. Az elvonás —történjen az több címen és úton — végül is összegződik és akadályozza a fejlődést. Ha a nyereség jóval több, mint 50 százalékát elvonja a költségvetés, a vállalat érdektelenné válik a nyereség növelésében. Az a tisztességes szándék, amely a terhek megosztására törekszik a költségvetés, a vállalatok és a lakosság között, viszonylag rövid távon tartható csak. A vállalatok törekvése, hogy a terhek a fogyasztói árakban megjelenjenek. A gazdaság megújulásához eszközökre van szükség. Viszonylag rövid időn belül kellene exportunkat jelentősen növelni, ennek bővítése, korszerű, merjük kimondani: csúcstechnológiát kíván. Ezt szóban mindenki támogatja, csak a közgazdaság feltételei hiányoznak. Én is egyetértek azzal a nézettel, hogy az ,,állami bürokrácia" leépítését nem kellő határozottsággal és következetességgel kezeljük. Nagyobb mértékben és gyorsabban kellene tennünk. Az előzetes vita során a bizottsági ülésen kifogás merült fel a nagy vállalati „bürokrácia" ellen is. Igaz, és jogos, ezt is felül kell vizsgálni. De az okok összetettek. A magyar vállalatok nemcsak a saját szükségleteik szerint végzik az adatgyűjtést, hanem az előírások szerint. Ahol a rendeletek többféle módon írják elő a munkavállalók átlagbérének kiszámítását, ott nem az a hibás, aki ezt végrehajtja. Azt gondolom, hogy a költségvetést újra és a szükséglet szerint kellene felépíteni, felülvizsgálva azoknak az intézményeknek a szükségességét, amelyeknek a létszáma vagy léte vitatható. Tisztelt Országgyűlés! Az elvonás mértékét kifogásolva, az előzetes viták során olyan választ is kaptam, hogy az ipar eredménye összesítve, a statisztika szerint nőtt. Egy tanácskozáson felelős vezetőnk azt a következtetést vonta le, hogy mivel az alapanyagtermelő iparban nő a nyereség, jelentősen, nyilván mégis ez a legfejlettebb. Nos, adatok állnak rendelkezésemre, választókörzetem feldolgozóipari vállalataitól, miszerint az 1988. évi anyagárszint a tervezett 95 százalék helyett 107 és 164 százalék között szóródik. Ennek teljes érvényesítését a fogyasztói árakban az árhivatal váltakozó sikerrel kivédte. Az is természetes, hogy ezeket az exportár-tárgyalásokon sem lehet érvényesíteni, az álamközi egyezmény kontingenseiről nem is beszélve. Dyen feltételek mellett a feldolgozóipar fejlődése valószínűen 'nem a kitűzött célok szerint alakul. Tisztelt Országgyűlés! A továbbiakban az élelmiszergazdaság két, általam rendkívül aggasztónak tartott problémájával szeretnék röviden foglalkozni. A korábbi évek, évtizedek felfogása szerint az élelmiszerárakat állami támogatással, mesterségesen alacsonyan kellett tartani, életszín vonalpolitikánk érdekében. Ezek az árak torzultak, és bizonyos fokig a fogyasztás is torzult. Az állami támogatások leépítése, melyet nem követ a bérek felépítése, váratlanul zúdít a fogyasztóra nagy áremelést. A fogyasztó indulatát pedig arra a szektorra, ahonnan az jött. Az árhivatal, feltehetően tartva a közvéleménytől, a lehető legkisebb áremelési szintre szorítja vissza a törekvéseket, így a mezőgazdaság és az élelmiszeripar ismét áldozatul eshet a sajátos életszínvonal-politikának és áraiban nem fejezheti ki az alapanyagipari árnöveléseket sem. Ha ez tartós tendencia lesz, esetleg alapvető közszükségleti cikkek válhatnak hiánycikké, mely véleményem szerint az infláció legrosszabb formája. Sürgősen felül kellene vizsgálni ezt a szemléletet. A másik, igen súlyos probléma a likviditási hitelek
