Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.
Ülésnapok - 1985-34
2857 Az Országgyűlés 34. ülése, 1988. december 20-án, kedden 2858 gondja. Az ágazat soha nem realizált akkora nyereséget, hogy a korábbi dinamikus fejlődés forgóalapszükségletét fedezte volna. A mindenáron-egyensúlypolitika a hitelek szűkítésével, a pénzügyi kormányzat olyan helyzetbe hozta a kereskedelmi bankokat, hogy kivonják, illetve szűkítsék hiteleiket a gazdaság működőképes területein is — a működőképtelen területekről nem lehetséges. A következmény: jelentős exportot bonyolító, mindig fizetőképes vállalatok válnak sorbaállókká és általánosuk a likviditási zavar a váltószerű váltó bevezetése ellenére. A hitelszűkítéses, véleményem szerint túlzott, elvonás súlyos helyzetbe hozta az élelmiszergazdaságot. A gazdaság általában ma, szerintem, súlyosabb helyzetben van, mint azt a közvélemény hajlandó tudomásul venni. Egyértelműen bizonyítja ezt az a szemlélet, amely mintha megint nem a gazdaság fejlődését tartaná elsődlegesnek, mintha nem a jó prosperitás teremtené meg az oktatás, a kultúra és a magas szintű egészségügy anyagi bázisát. Megint többet szeretnénk elosztani, mint amennyit megtermelünk. Véleményem szerint a még elfogadható kompromisszum a terv- és költségvetési bizottság javaslata. Tisztelt Országgyűlés! Örömmel tapasztalhatjuk, demokrácánk kibontakozását. Én Széchenyi idézet helyett azonban egy idős választó hozzám intézett kérdését szeretném közreadni: Kenyér, vajon lesz-e elég nagy hozzá? Köszönöm a figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Szóra következik dr. Péter Szigfrid, Tolna megyei képviselőtársunk. DR. PÉTER SZIGFRID: Tisztelt Országgyűlés, tisztelt Képviselőtársak! Engedjék meg, hogy a népgazdaság jövő évi költségvetésének tárgyalásához a kulturális és egészségügyi ágazat anyagi ellátottságáról, ellátatlanságáról ne elsősorban a pénzügyi, gazdasági, hanem tartalmi megközelítésből szóljak. Teszem ezt a következők miatt. Egyrészt, mert noha a gazdaság a létünk alapja, nem ez az egész lét, másrészt az ágazatok anyagi támogatásának meghatározása előtt fontos lenne végre tisztázni, mi a funkciója, az adott funkció mennyit ér a társadalomban. Úgy gondolom, ezek a tisztázások terjes mélységében és összefüggésben még ma sem zajlottak le. Társadalmunk közmegítélése szerint és az én véleményem is ez, lényegesen csökkent, s talán nem túlzok, amikor azt mondom: elveszett a kultúra önértéke, méltósága, a kultúra nem tölti be azt a szerepet, amit egy felemelkedni akaró társadalomban be kellene tölteni. Ezt nemcsak a kultúra intézményeinek állapota tükrözi, hanem az értelmiség helyzete, megbecsültségének alacsony foka. A költségvetésből gazdálkodó intézményekben dolgozó értelmiség még a műszaki agrárértelmiségnél is hátrányosabb helyzetben van, hiszen itt még a munka eredményessége sem tesz lehetővé magasabb bérezést. Addig, amíg egy termelőüzem a gazdaságosság és eredményesség függvényében képes az értelmiség anyagi elismertéségnek javítására, addig az intézmények részére ez sem lehetőség. Szellemi erőfeszítésre, értékelhető teljesítményre csak egészséges nemzet képes. Értékrendünkben tehát az egészségügynek is, a kultúrának is valahol elől a helye. Költségvetés, anyagi forráselosztás olyan fogalmak, melyeknek egyre fontosabb lett a tartalma, az, hogy mekkora összeget takar és hogyan történik az elosztás. Képviselőtársaim előtt ismert, hogy Tolna megyéből a közelmúltban két olyan felhívás is elindult, amely a költségvetési pénzeszközök eddigi elosztási rendjét kifogásolta. Ez a két felhívás annak alapján születhetett meg, hogy bár a kormány gazdasági-társadalmi stabilizációs programja, valamint az országos pártértekezlet a kibontakozás alapvető feltételeként jelölte meg a tudás, a szellemi értelmiségi munka anyagi, erkölcsi megbecsülésének javítását, azonban a deklarációkat követő pénzügyi, gazdasági intézkedések egy része ezt nem szolgálta. Szeretném itt is elmondani, hogy e felhívás megfogalmazott módszerével és hangnemével nem tudok azonosulni, viszont szakmájuk és hivatástudatuk tisztessége, társadalmi elismertségük javítása motiválta cselekedetüket. A költségvetéshez az értelmiséghez kapcsolódóan teszem szóvá, hogy veszélyt látok például a központi alapok túlzott létrehozásában is, mivel ezek igénybevételére jogosító pályázatok elbírálásában és elosztásában, legalábbis eddigi gyakorlatuk ezt mutatják, nem garantálható a reális szubjektivitásuktól mentes elosztás, s vdemenyem szerint ellentmond azoknak a törekvéseinknek is, amellyel a települések, intézmények, vállalatok önálóságát kívánjuk növelni. Nem tagadom a központi alapok létrehozásának indokoltságát, de ebben is differenciálásra nagyobb szükség lenne. A műszaki értelmiségiek közérzetén javíthatna pénz nélkül annak a gyakorlatnak az oldása, amit a tudományos minősítések, fokozatok odaítélésében ma alkalmazunk. Egy példát erre: a Paksi Atomerőmű Vállalatnál közel 500 mérnök és legalább ugyanennyi középfokú végzettségű műszaki ember vesz részt a kutatás-fejlesztési munkában. Körükből kerülnek ki azok a szakemberek, akik a vállalat szakközépiskolájában, illetve a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Kara kihelyezett energetikai üzemmérnöki szakán oktatnak, átadják azt a szakmai tudást, amelyek az erőművet építők és üzemeltetők már eddig felhalmoztak. Az atomerőműben magas színvonalon dolgozó mérnöknek, vegyésznek, fizikusnak hátrányt jelent a minősítések formális elemeinek — publikáció, tudományos dolgozat, értekezések — túlzott túlhangsúlyozása. Az atomerőmű létesítése, üzembe helyezése, üzemeltetése során kétséget kizáróan olyan színvonalú mérnöki-fizikusi teljesítmények születtek, melyek határainkon túl is elismerést váltottak ki. Ezeket már a gyakorlat is igazolta. A feladatok átal megkövetelt igen tempós, megterhelő ipari mérnöki munka mellett azonban nem igen jut idő a publikálásra, a mértékadó műszaki-technikai közéletbe való aktív részvételre, márpedig ezek hiányában tudó-