Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-38

3203 Az Országgyűlés 38. ülése, 1989. január11-én, szerdán 3204 kálkodásom kezdetén már jól reprezentálta, miféle gyakorlattal kell majd szembetalálkoznom a parlamenti munka során. De hát a dolog folytatódott. 1986. A nyári ülésszak előtt, miután én úgy láttam, hogy a Vu. ötéves terv célkitűzései nem éppen úgy valósulnak meg, ahogy azt törvény formájában elfogadta a parlament és ez később be is bizonyosodott - azt gondoltam, jó lenne szóvátenni. Erre többféle mód kínálkozott, bizalmatlansági indítvány formájában, így utólag tudom, elő lehetett volna vezetni, ám de erre kellő passzus, formáció az ügyrendben nem volt található, ezért egyetlen módot tudtam választani, hogy interpellálok, hiszen ez törvénysértés, ha a parlament által jóváhagyott célkitűzések nem valósulnak meg. Ezért benyújtottam egy interpellációt a parlament elnökéhez, a kormány elnökéhez címezve. Egy telefont kaptam. Azt hiszem, ezt már egyszer elmondtam, de itt ismét aktuális szólni erről. A telefon így szólt: nehogy azt higyje, hogy a kormány elnöke erre magának válaszolni fog — és letették a telefont a túloldalon. Interpellációról volt szó, írásban beadott interpellációról. Hadd folytassam tovább. 1986 nyarán elfogadtunk egy ügyrendet, a jelenleg is hatályos ügyrendet. Hogyan történt ez? Azt hiszem, mindannyian tudjuk. A motiváció, az oktrojál ügyrendhez az volt, hogy Tallóssy képviselőtársunk következetes ragaszkodását indítványához az illetéktörvény tárgyalásakor, a kormány elutasította, majd a parlament elutasította a kormány álláspontját. Ha úgy tetszik, a parlament leszavazta a kormányt. Szerintem ez teljesen rendjén való dolog, ám ez akkor, 1986 tavaszán bűnnek számított, a parlament bűnének. A politikai vezetés személyes sértésként élte meg, és ezek után erőltették ránk azt az ügyrendet, ami az elmúlt másfél évben teljes bizonyossággal tudtunkra adta, hogy betarthatatlan, alkalmazhatatlan. Hadd tegyem hozzá azt is: bár ez egy zárt ülés volt akkor, és annak iratai nyilván titkosan kezelendők, de annyi úgy gondolom, elmondható, hogy akkor a parlament bizonyos feltételekkel, az elnökünk által elővezetett feltételekkel járult hozzá ennek az új ügyrendnek a létéhez. Azzal is, ha jól emlékszem, hogy azok visszakerülnek — az ott számtalan indítvány, módosító javaslat miatt — a megyei képviselőcsoportokhoz, és amikor a képviselőcsoportok megtárgyalták, akkor lép életbe. Ettől függetlenül másnap a sajtó lehozta, nem magától hozta le, hanem megmondták számára, hogy a parlament elfogadta az új ügyrendjét. Én azóta se hiszem, hogy elfogadtuk volna, nekem legalábbis ez az érzésem, utána lehet nézni a jegyzőkönyvekben. 1987 tavasza. Mindenki emlékezik minden bizonynyal a szegedi botrányos hipofízis ügyre, amely már a szűkített interpellációs korlátok után az első lehetőséget adta számomra, hogy az új ügyrendnek megfelelően konkrét törvénysértés esetén valamit szóvá tegyek, illetve hogy ezt a konkrét törvénysértést itt a ház előtt is szóvá tegyem. Az interpellációt előkészítettem, megfogalmaztam, és benyújtottam elnökünkhöz. Behívott, és arról próbált meggyőzni, hogy az Alkotmányjogi Tanácshoz kellene ezt átadnom, és nem interpellálni. Én akkor is azt mondtam, most is így érzem, ez konkrét törvénysértés, nem azt kell vizsgálni, hogy alkotmánysértő-e a rendelkezés, vagy a cselekmény, hanem egy konkrét törvénysértés, amely belefér ebbe az interpellációs korlátba, formába is. Ezek után azt kaptam, hogy akkor beszéljem meg a miniszterrel. Én ezt önmagában nyilván, elvi alapon az interpellációs jog megsértésének tekintettem akkor is, de a helyzet olyan volt, hogy úgy éreztem, nem kerülhetem ki, mert akkor talán nagyobb botrány kerekedik ki ebből, ezért elmentem a miniszterhez, elmondtam, megbeszéltük. Ő elmondta a maga tulajdonképpen ugyanazon válaszát, amit aztán a parlament nyilvánossága előtt is, amelyre én azt mondtam, hogy nem erről szól az interpelláció. Az is igaz, hoy a végén, amikor ez a parlament elé került, akkor elég kényszerűen ugyan, de tudomásul vettem, megint csak egy botrányt megelőzendő. Ám én azt hiszem ez a gyakorlat is tarthatatlan, hogy az interpellációt, az interpelláló képviselőt megsértsék, a jogintézményt is és a képviselőt személyiségében is, mert ez én annak tekintem. Nézzük tovább. Tavaly nyáron a nyári ülésszak előtt indítványt terjesztettem elő a bős-nagymarosi vízlépcső beruházás építésének felfüggesztésére: időleges felfüggesztésére. Az indítványt beadtam a parlament elnökéhez, és beadtam az illetékes bizottság elnökéhez. Akkor, amikor a bizottság tárgyalta az anyagot, illetve a bizottság ülésezett, délelőtt bementem az irodába — a bizottsági irodába —, és megtudtam, hogy a képviselőtársaim, a bizottság tagjai nem kapták meg az indítványomat. Kértem az iroda elnökét, vagy vezetőjét, hogy fénymásolják le akkor legalább most a javaslatomat, hogy az ülés megkezdése előtt közreadhassuk. A válasz az volt: nem érnek ők erre rá. Az iroda munkatársa, vagy munkatársnője végül is megszánt, és lefénymásolta, az ülés kezdetén a képviselőtársaim megkapták. Természetesen arra ott mód és lehetőség nem volt, hogy érdemben áttanulmányozhassák, és az ügy hordereje sem tette ezt lehetővé, hogy akkor ott kapásból mondjanak érdemben véleményt. Ily módon került aztán olyanképpen a parlament elé, vagy kerülhetett olyanképpen a parlament elé is, hogy a bizottság álláspontja tulajdonképpen nemleges volt. Egy másik ügy: a demokrácia csomagterv, amelyet 15-en nyújtottunk be a jogi bizottsághoz, és amelyet ugyancsak nem osztottak ki a bizottság tagjainak, a bizottság titkára ott olvasta fel, kapásból kellett reagálniuk a képviselőtársaknak erre. Megint azt hiszem, hogy ez egy érdemi vitát kizáró körülmény volt. Nem rajtam múlott, hogy nem jutott el a bizottság tagjaihoz az indítvány. De hadd mondjak még valamit. Amikor tavaly tavasszal a letelepedési alapról indítványt terjesztettünk elő öt képviselőtársammal együtt, akkor néhány képviselőtársamat, akik csatlakoztak ehhez, a helyi hatalom is igyekezett kézbefogni: a párttagokat a megyei pártra hívták be, vagy legalábbis