Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-38

3201 Az Országgyűlés 38. ülése, 1989. január 11-én, szerdán 3202 Eleve abból indul ki, hogy az állandó bizottságok működésében sok az olyan speciális elem, amelyek szabályozásával nem szabad terhelni a ház általános szabályait. Azt is mondhatnók, hogy a mi házszabályunk jelenleg kétlépcsős rendszerre épül. Ez azt jelenti, hogy a bizottságokkal kapcsolatban csak tevékenységük alapelveit foglalja magába. Ezzel szemben a bizottságokat felhatalmazza arra, hogy működésük részletes szabályait maguk határozzák meg. Ezt a rendezést az általunk javasolt szöveg is fenntartja. Bizottságaink eddig nem készítettek ügyrendet, azaz eddig nem éltek ezzel az egész parlamenti szempontjából annyira fontos lehetőséggel. Úgy vélem, a jövőben ezt a lehetőséget is jobban fel kell használni arra, hogy a mindennapok igényeihez igazítsuk a bizottságok ma is fejlődő és erősödő munkáját. Tisztelt Országgyűlés! Előkészítő bizottságunk nevében köszönetet mondok képviselőtársaimnak a sok-sok értékes javaslatukért. Ugyancsak elismerésünket tolmácsolom a sajtó munkatársainak azért, hogy figyelmüket rajta tartották a témán és hozzájárultak ahhoz, hogy a házszabályok korszerűsítésének ügye nemcsak 387 képviselőé lesz, hanem figyelemmel kísérte és kíséri azt — meggyőződésem szerint — az ország közvéleménye is. Kérem tisztelt Képviselőtársaimat, hogy az előterjesztett javaslatainkat vitassák meg és fogadják el az országgyűlés házszabályait. Köszönöm. (Taps.) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés ! Szünetet tartunk, 11.50-kor folytatjuk tárgyalásunkat. {Szünet: 11.30-11.52 - Elnök: Horváth Lajos.) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Folytatjuk munkánkat. Bejelentem, hogy az ügyrend módosításához 12 képviselőtársunk jelentkezett szólásra. Elsőként Király Zoltán Csongrád megyei képviselőtársunk szól. KIRÁLY ZOLTÁN: Tisztelt Ház! Miután Korom elvtárs már elég részletesen taglalta a házszabályok változásait, a módosításokat, én nem kívánnék ezekhez közvetlenül kötődni. Valahogy úgy fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy miről is szórjak és hogyan szóljak — kicsit Vitray Tamástól ellopva a gondolatot, én csak állnék és mesélnék itt, arról az elmúlt három és fél esztendőről, amely mögöttünk van és amely esztendők során a képviselői munka gyakorlásában számos tapasztalásra tehettünk szert és amely tapasztalatokat én közreadnám itt Önöknek, és amelyeket én nem kommentálnék. Az általánosítást, a következtetések levonását a tisztelt Házra bízom. De elöljáróban hadd reflektáljak arra a javaslatra, amely Korom elvtárs mondandójából kitetszett már, legalábbis, hogy a Ház működése elég szűkös, a mi elhelyezésünk, az itteni munka lehetőségei szűkre szabottak, többek között azért is, mert valamennyi ehhez célszerű helyiséget elfoglalnak a miniszterelnöki hivatal, intézményei, az Elnöki Tanács és intézményei. Hadd tegyek egy konkrét javaslatot ez ügyben. Legjobb tudomásom szerint a Budavári Sándor Palotát most újították föl, — talán már be is fejeződött a rekonstrukciója, és eredeti funkciói szerint újították föl. Miután ez eredendően is miniszterelnöki hivatal volt, én azt javasolnám, fontolja meg a parlament, kérje föl a kormányt, hogy egy idő múlva erre használják föl ezt az épületet a várban, mint ahogy meggyőződésem, hogy az Elnöki Tanács számára is lehetne, vagy a leendő köztársasági elnöki intézmény számára is lehetne találni Budapesten olyan tisztes palotát, ahol kellően reprezentatív környezetben e közjogi méltóság is, és annak megválasztott tisztségviselője, és irodája is elhelyezhető lenne. Kedves Képviselőtársak! A mondandóm tehát a tapasztalatok közreadása. Nem ügyrendi helyeket citálnék ehhez, de ki-ki összefüggésbe tudja hozni azokkal. Hadd kezdjem azzal, hogyan éltem meg képviselőként az első fölszólalásomat 1985 októberében, amikor a Lázár-kormány programvitája zajlott itt az országgyűlésben. Az ügyrend azt írja elő, hogy a vita megkezdése után a képviselő hozzászólásra az elnöknél jelentkezhet, és az elnök joga, hogy megadja-e a szót vagy nem. Én akkor éppen a vita megkezdése után jelentkeztem szólásra, lévén, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit is fog majd mondani expozéjában a miniszterelnök, mit fognak mondani azok a képviselőtársak, akik szólásra jelentkeztek, azt figyeltem, hogy mihez tudok csatlakozni, mivel tudok, vagy nem tudok egyetérteni, egyáltalán lehet-e ennek alapján valamilyen mondandóm. Úgy éreztem, hogy volt. Másnap a vita megkezdése után — a második napon — szólásra jelentkeztem. Mit tagadjam, kissé elkerekedett a szeme a hölgyeknek az irodában, hogy hozzá kívánok szólni és aztán erről tájékoztatták az iroda vezetőjét, aki behívott és megkérdezte többször, hogy hozzá kívánok szólni? Mondtam, hogy igen. Leültetett, eltelt úgy 30 másodperc, — ez alatt az ember akár meg is gondolhatja magát — még egyszer megkérdezte, hogy hozzá kívánok szólni? Mondtam igen. Fölvette a telefont, tárcsázott, s a vonal végén jelentkező Sarlós elvtársnak — nyilván ő volt az — mondta itt ül Király Zoltán szegedi képviselő, hozzá akar szólni. Mit csináljunk? A vége az lett, nyilván, hogy Sarlós elvtárs szót adott, ám de az iroda vezetője azt mondta nekem, hogy azért máskor ne csináljak ilyet, mert a vezető elvtársak asztalán ott van a napirend, és én abban nem szerepelek és ne csináljak ilyen galibát. Egyébként pedig szóljak a Szabó elvtársnak, képviselőtársunk a megyei pártbizottság első titkára —, mégiscsak ő a maguk főnöke. Mondtam, hogy nekem nem főnököm a Szabó elvtárs, de ezen ne múljon a dolog, szólok neki. Odamentem hozzá, elmondtam, hogy nem a főnököm, hogy szeretnék hozzászólni, s ő azt mondta, hogy természetesen. A reakció is természetes volt. Csak ez az egész mód, gyakorlat, ahogy odajutottam a mikrofonhoz, az volt számomra akkor kissé furcsa és tulajdonképpen képviselői mun-