Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-36

3031 Az Országgyűlés 36. ülése, 1988. december 22-én, csütörtökön 3032 gadható kompromisszumnak. Hát ezt én így tudom fogalmazni. Van ennek a B változatnak egy olyan vonása is, amire Villányi elvtárs nem tért ki, én viszont rendkívül fontosnak tartom ezt ehelyütt hangsúlyozni. Tudniillik: mióta rendelkezünk személyi jövedelemadóval, ezzel a csodálatos eszközzel, azóta úgy tűnik, hogy azért a szemléletünkben ennek a használhatósága minden szempontból azért még igazán nem itatódott be. Mire gondolok? Korábban, mikor reálbérekről beszéltünk, akkor két tényezőt kellett számításba venni. Az árszínvonal alakulását és a nominálkeresetek alakulását, és a kettő viszonyából tudtunk reálkereseteket, reálbéreket számítani. Mióta van személyi jövedelemadó-rendszer, azóta azt is kell tudnunk, hogy a személyi jövedelemadó-rendszer sávhatárainak, adókulcsainak a változtatásával is rendkívül erőteljes befolyást lehet gyakorolni a nettó-keresetek alakulására, következésképpen a reálbérek alakulására.Márpedig — és ezt én azért gondolom fontosnak, mert a jövőre nézve nagy tanulság — ennek az országnak érdeke, hogy minél alacsonyabb legyen az infláció. És ezt az adótáblával úgy lehet összefüggésbe hozni, hogy ha én adótábla módosításával javítom a nettó keresetek színvonalát, akkor alacsonyabb infláció mellett alacsonyabb bruttó keresettömeg mellett lehet ugyanazt a reálbérnívót elérni. És ennek a jelentőségét nem győzöm hangsúlyozni. Sajnálom, hogy ez a gondolkodás viszonylag későn indult el, és ezt a különböző variációk csak az utolsó pillanatban vették súllyal figyelembe. Az én szememben ez szól leginkább a „B" változat mellett, mert annak a legalacsonyabb az adóterhe, az átlagos adóterhe, ez a 10 százalék körüli átlagos adótehertartalom, ami azt jelenti, hogy az alsó sávhatár, vagy a küszöbérték emelésével, az induló adókulcs mérséklésével együtt a legalacsonyabb keresetűek számára érezhető nettó kereset- és reálbércsökkenés mérséklő hatással jár. Ugyanígy teljességgel tisztában vagyok azzal, hogy ma Magyarországon rendkívül fontos, hogy a teljesítményeket honoráljuk, hogy aki többet tesz az asztalra, az többet is vehessen el onnan, hogy ennek a gazdasági stabilizációnak egyik kulcskérdése, hogy végre teljesítményelvű legyen a gazdaság, akár személyről, akár vállalatról, akár bármilyen más intézményről beszélünk. Mégis azt hiszem, hogy a jelenleg kialakult keresetszínvonal mellett nem lehetünk érzéketlenek az alacsony keresetűek probléma iránt. Vannak ipari ágazatok, alágazatok, ahol a foglalkoztatottak csaknem 3040 százaléka, a mai 48 ezer forintos határ mellett tekintve is, nem fizet személyi jövedelemadót. Megkérdezem magunktól, úgy, ahogy itt több képviselőtársam is megkérdezte: hogyan lehet ilyen összegekből egyáltalán tisztességesen megélni? Ezért én azt hiszem, hogy ha ez az adótábla egyszerre próbál kompromisszumot teremteni a felső jövedelemhatárok teljesítménymérséklő hatását javítva, pontosabban egy kicsit mérsékelve ezt a hatást, ugyanakkor az alacsonykeresetűeknek is egy kicsit juttatva. Akkor ez egy tisztességes, elvállalható, tudjuk, hogy nem tökéletes, de ebben a helyzetben elvállalható kompromisszum. A második megjegyzésem, amit szeretnék tenni, az a családi jövedelemadó, illetve az eltartottak kezelése az adórendszerben. Én tisztelettel azt javaslom, hogy a parlament abban foglaljon állást — a korábbiaknál talán egyértelműbben -, hogy 1989 közepéig, úgy, ahogy egyébként a kormányzat munkaterve ezt tartalmazza, ki kell dolgozni egy családi jövedelemadórendszer összes fontos ismérvét és lehetséges működését. Ezért én azt hiszem — bár az a javaslat nekem nagyon szimpatikus, ha úgy tetszik, nekem, mint magánembernek is, mert két gyermekem van nekem is és mind a kettő után családi pótlékot élvezek, tehát olyan korúak —, hogy ha mi a lehetséges tartalékát az adórendszernek arra fordítjuk vagy abba az irányba megyünk el, hogy a kétgyerekesek utáni kedvezményt növeljük, akkor az előbb elmondott szempontok megoldására marad kevesebb pénz ezen az adórendszeren belül. Én elvi kérdésnek azt tekintem, hogy végre tudjuk eldönteni: milyen szociálpolitikai filozófiát vall ez az ország? Mert kétféle van a világban. Az egyik azt mondja, hogy normatív alapon támogatom a családot, az eltartottakat, függetlenül attól, hogy mennyi a jövedelme, a másik meg azt mondja, hogy figyelembe veszem azt is, kinek mennyi a saját erőfeszítésén keresztül megszerzett jövedelme és az adórendszeren keresztül adom vissza neki azt, ami az eltartottak számának megfelelő. A mai magyar helyzet az, hogy sajnos egy teljesen vegyes felvágottal élünk együtt. Van normatív szociálpolitika és van adórendszeren keresztüli szociálpolitika. Nézetem szerint ez hosszú távon nem tartható fenn. Tehát, ha családi jövedelemadóra kell irányt venni és veszünk irányt, akkor azon belül kellene ezeket a szempontokat nézetem szerint megoldani. Ez is azt mondatja velem, hogy a jelenlegi „B" változat lehetne talán egy elfogadható kompromisszum addig is. A harmadik és egyben utolsó megjegyzésem a nyugdíj mellett kereshető összeg adómentessége, illetve az ezzel összefüggő küszöbérték. Van egy eredeti javaslat 100 ezer forintra, van két bizottsági javaslat 120, illetve 108 ezer forintra. Elnézést kérek, én teszek egy negyediket, nem azért, hogy a szó ne pászoljon, hanem azért, mert hitem szerint ennek is van logikája. Én 102 ezer forintra teszek javaslatot, megmagyarázom, miért. 1989 január elsejétől, majd májustól, úgy ahogy az a legutóbbi SZOT-kormány találkozó nyilvánossága révén ismertté vált, megállapodás született a nyugdíjak 360 plusz 100 forintos, azaz 460 forintos, két időpontra elosztott kiegészítéséről a tervezett áremelkedésekkel összefüggésben. Ez a 460 forint egy évben 5120 forintot jelent, ezért ha a jelenlegi 96 ezer forintos szintet kiegészítjük ezzel az összeggel, akkor azt mondjuk, hogy az árszínvonalnövekedés miatti kompenzálásra nem vonatkoztatom az adótábla működését. Ez egy tisztességes alapállás,