Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-32

2679 Az Országgyűlés 32. ülése, 1988. november 25-én, pénteken 2680 tegnap Pozsgay elvtárs is mondta, hogy bizalom és hit nélkül nincs kibontakozás. A bizalomról annyit, hogy mi bízunk a kormányban, és végezzük a munkánkat. De mi is furcsálljuk, ahogyan az előttem szólók is el­mondták, hogy ma azok a legnagyobb reformerek, akik különböző szinteken a kormány mellett álltak. Bennük nincs bizalom. A hitről annyit, hogy pár hét­tel ezelőtt az egyik újságíró megkérdezte tőlem: nem kincstári-e a kormány elnökhelyettesének optimiz­musa? Akkor is, és most is azt feleltem, hogy nem. Ha a keretek megvannak, ha nem engedjük a visszarende­ződést, reális a megújulás esélye. Mi ezt úgy is értel­mezzük - a zalaiakhoz hasonlóan -, hogy nagymér­tékű erdőtelepítésünket tovább folytatjuk, a lakosság aktív közreműködésévei. Márpedig aki erdőt ültet, az bízik a jövőben. És gondol a gyerekeire. Javaslom környezetvédő polgártársaimnak is, hogy a tiltakozó felvonulások mellett ültessenek el néha egy-egy fát is. Köszönöm szépen. (Taps.) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! A jelentkezettek közül az utolsó felszólalás következik. Dr. Lakos László, Pest megye, 9-es körzet. DR. LAKOS LÁSZLÓ: Kedves Képviselőtársaim! Tudom, türelmetlenül várják a mondataimat, különö­sen az utolsót. (Derültség.) Tisztelt Országgyűlés! A pártértekezlet határozatai, politikai életünk korsza­kos változásai felrázták a közvéleményt. Ez a progresz­szió óriási távlatokat teremtett hazánk fejlődésében, valamennyiünk boldogulásában. Mi okozza, hogy az új lehetőségek sem segítettek hozzá a stabilizációs program ez évi feladatainak a megoldásához? Kese­rűen kell megállapítani, hogy csupán az életszínvonal csökkentésében értük el maradéktalanul a tervezett szintet. A lakosság áldozatvállalása, több százezer em­ber létbizonytalansága, főként pedig az idős korúak, sokgyermekesek, a hátrányos helyzetűek megélhetésé­nek további romlása árán sem születtek meg a terve­zett eredmények. Nem érte el teljesen a tervezett szin­tet a konvertibilis adósságállomány csökkenése. Ez volt a legfontosabb célkitűzésünk, ennek rendeltük alá a lakosság fogyasztását, hiszen ez fizetőképessé­günk, hitelképességünk, hírnevünk alapja a világban. Vajon mennyi kifogás és magyarázat adhat felmentést akár egydolláros túllépésrt? Vajon az adósságállo­mány növekedése teremtett-e értékes termelési lehe­tőségeket vagy csupán beláthatatlan terheinket nö­velte? Nem marad a terv keretei között a költségvetés hiánya. Hiába a bevételi többlet, hiába a lehetetlenü­lés réme, az államot nem lehet olcsóbban működtetni. Nem növekedett a tervezett mértékben a gazdaság teljesítménye. Az ipari termelés stagnál, az előállított termékek minősége, versenyképessége, a termelés szerkezete érdemben nem változott. Programunk tel­jesítéséhez minden felelősen gondolkodó honfitár­sunk támogatására szükségünk lenne. De ez a kívána­tos új közmegegyezés nem jött létre, kialakulóban sincs, talán inkább távolodtunk tőle. Romlott a lakos­ság közérzete, csökkent a vezetés iránti bizalom. És ezek a mi legnagyobb veszteségeink a stabilizáció első évében. Tiszteit Ház! A választók nem érzik felelősnek magukat a kudar­cokért, mert évtizedekig nem vehettek részt a dönté­sekben. Érzékenyebbek az ígéretek teljesítésére. A tá­jékoztatás pedig ma is hiányos, sokszor ellentmondó. Pontosan kell felmérnünk helyzetünket, meghozni a szükséges intézkedéseket, mert csupán a látszat őrzé­sével ismét belegabalyodunk ígéreteink, vágyaink hálójába. Ugy látom, a vezetés a politikára koncentrál. Ke­resi a helyét itthon és a világban. Sok energiát köt le a pluralizmus kialakulása, a jogrendszer átalakítása, a demokrácia törvényesítése, a kormányzati munka ha­tékonyabbá tétele. Ezek mellett a gazdaság még ma sem vívta ki az őt megillető helyet hazánk közéletében. A gazdálkodás­nak, a vállalkozásnak saját törvényei vannak, amelye­ket nem lehet súlyos következmények nélkül megsér­teni még a szocializmusban sem. Ezért a következőket javasolom már az 1989-es tervbe beépíteni. Tisztelt Képviselőtársaim! Az adókat, az államháztartás részesedését a meg­termelt új értékből csökkenteni kell. Csökkenteni kell, mert nem hatékony a felhasználása, nem takaré­kos az elosztása, nem célratörő a beépítése. Nem lehet sikeres az irányítás pluralizálása, a szocializmus de­mokratizálása központi finanszírozással. Mint ahogyan a politikai döntésekbe bevonjuk a jövőben a legszéle­sebb néprétegeket, ugyanígy szükséges, hogy a gazda­sági döntéseket is azok hozzák, akik ahhoz a legjob­ban értenek, abban a legérdekesebbek, és azt legered­ményesebben teszik. A központi vezetésről ez nem mondható el. A világ legtöbb országában az állami kézben levő cégek, intézmények alig állják a versenyt, miért lenne ez másként nálunk. Ennek ellenére az állam kezébe kerül a GDP 70 százaléka, a vüág orszá­gai között szinte a legtöbb. És ez nem elég. Ez a központosítás már túl van az ésszerűség hatá­rain . A vállalatok versenyképessége függ az adó mérté­kétől is. A világpiacon az a vállalat van kedvezőbb helyzetben, amelyet országa kevesebb adóval terhel. Hát nekünk ilyen előnyünk nincs. A váUalkozások lehetősége pénz híján minimálisra csökkent, a teljesítmények elismerése lehetetlenné vált, hiszen minden eszközre a központ tart igényt. Ezért nem szavazhatjuk meg külön-külön az adókat. Követeljük meg, hogy a kormány egyben nyújtsa be az államháztartás jövő évi tervet, mert úgy érzem, hogy növelni akarják a központosított részarányt. Az pedig elviselhetetlen. Az Országgyűlés feladata kije­lölni a határt, megállapítani, hogy az állam kitől mi­lyen címen és mennyit vonhat el, mert az apparátus ebben nem ismer határokat. Megtettük ezt már a tör­vényalkotásnál és rövidesen szükséges lesz az elosztás­nál is. Az adók után néhány szó a közpénzekről. Nem az olyannyira védett 2 százaléknyi központi apparátusra gondolok csupán, hanem az államháztartás évi, ma már 800 müliárd forintjára, és a jövő évi több mint

Next

/
Oldalképek
Tartalom