Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-32

2637 Az Országgyűlés 32. ülése, 1988. november 25-én, pénteken 2638 feladatokat pedig senki sem fogja rajtunk kívül megoldani. Ez lenne az alapvető érdekünk, hogy ezt tegyük. A halogatása pedig azt jelenti, hogy többszörösére növekszik az az idő, amikor a kormány türelmet és megértést, áldozatvállalást vár a nemzettől. Azok a nagy vezetők, akik hisznek egy ideálban, kommunikálni tudnak az emberekkel, eredményeket tudnak kicsiholni mindazokból, akik segíthetnek az álmok megvalósításában. A testületi kultúrát minden szervezetben a legfelső vezetők hite, meggyőződése határozza meg, majd tőlük, a belülről kifelé meginduló hullámzás. Azt mondhatja itt bárki közülünk, hogy ezt már elmondtuk annyiszor, hogy ez szinte csak tiszta elmélet. Olyan ideális kép, amelynek elérését az emberi esendőség nagyon megnehezíti. De meggátolhat-e ez minket, képviselőket, hogy próbálkozzunk? Megakadályozhat bennünket abban, hogy egy optimális helyzet elérését tűzzük magunk elé célul, még hogyha azt soha sem érhetjük el teljesen? És itt eljutottunk a hithez. A hit és bizalom megcsappanása, a tenniakarást, a már elért eredményeket és főleg a cél megvalósíthatóságát kérdőjelezheti meg. Fontos tehát, hogy ennek tudatában mi, képviselők hangot adjunk ennek, és szavazásunkkal nyomatékosítsuk. Köszönöm szépen. (Taps.) ELNÖK: Kedves Képviselőtársaim! Ugye, tudjuk, hogy jól az tud írni, aki húzni tud szövegéből. Még ehhez a napirendi ponthoz 12 hozzászóló következik. Fekete János Békés megyei képviselőt illeti a szó. FEKETE JÁNOS: Tisztelt Ház! Van abban számomra valami érdekes, hogy egy Fejér után egy Fekete jön. Nyilvánvaló, hogy a színeknek ez az orgiája bizonyos figyelmet érdemel. Én, mint devizaszakértő kívánok azokhoz a gondolatokhoz hozzászólni, amelyeket Hoós elvtárs tegnap expozéjában, Bartha elvtárs mai referátumában mondott el, és amelyhez nagyon sok hozzászólás hangzott el képviselőtársaim részéről. Azzal szeretném elindítani a gondolatsort, hogy a Magyar Nemzeti Bank könyvei szerint 16,7 milliárd dollár volt a mi úgynevezett bruttó adósságunk, 6,4 milliárd követelésünk, és így 10,3 milliárd nettó adósságunk mutatkozott 1988 szeptemberében. A dátum azért fontos, mert ez naponta változik, és időnként szemrehányják nekünk, hogy nem ugyanazokat a számokat mondjuk egy hónappal később, de azért tudomásul kell vennünk, hogy 1 százalék dollár fel- vagy leértékelés 100 millió dollárral változtatja ezt a számot. A Nemzeti Bankban szorgos revizori munkával vizsgálták meg ezeknek a számoknak a realitását, s két olyan megjegyzést fűztek a számokhoz, amelyeket érdemes figyelemmel kísérni. Az egyik megjegyzés az volt, hogy a követeléseinknek egy része tulajdonképpen nem likvid követelés, az adósok egy része nem fizet vagy nem tud fizetni, s ezért tulajdonképpen enynyivel a követeléseket csökkenteni kellene. Az igazság az, hogy az ilyenfajta követelések két részből állnak. Az egyik részben az a probléma, hogy az az ország amelynek a vállalatai tartoznak, gazdasági nehézségekbe került, átütemezést kért, vagy csődöt jelentett, s ezért a vállalatoknak, még ha tudnának sincs módjukban az átutalást teljesíteni. Ezek az országok azonban nem olyan országok, amelyek reménytelenk, mert közöttük van egy csomó úgynevezett OPEC-ország — tehát olajtermelő —, amely egyébként ez előtt pár évvel még a legkívánatosabb piacnak tűnt, mint Nigéria, Irak vagy egy csomó más. Ha pedig ezeket a követeléseket leírjuk és úgy tekintjük, mint amelyek reménytelenek, akkor először is be kell szednünk a forintot a belföldi exportőröktől, ami nyilván súlyos problémákat okozna az exportőrök részére, és nem volna valami ösztönző a további exporttevékenységre; másodszor pedig ezek a követelések nem halottak, ezekből még valószínűleg későbbi időkben lesznek átutalások. A követeléseknek a másik típusa, ahol, a mi hibáink miatt nem folynak be a pénzek: későn szállítottunk, nem az a minőség, amire vállalkoztunk. Van számos egyéb ilyen: határidőket lekéstünk stb. Az ilyen követeléseket úgy nevezik, hogy lejárt követelések, s egy idő után le kell írni, dehát ennek is van egy bizonyos türelmi ideje, s addig is próbáljuk minden erővel ezeknek a behajtását szorgalmazni. De én a magam részéről azt, hogy ezek nem likvidek és ezért valamilyen formában egy szűkebb szakértői körben érdemes ezt megvitatni, ezzel egyetértek. Ezek összege cca 400 millió dollár, az 5 évi exportnak cca 2%-a. A másik megjegyzés az, hogy a követelések egy része után nem kapunk kamatot. Ez is igaz, ha a külkereskedelmi vállalataink, vagy a vállalatok általában exportálnak külföldre magyar javakat, akkor annak a befolyása rendszerint nem automatikusan történik, hanem néhány hónap elhúzódással, és ez egy 6 milliárd dollár körüli exportnál több milliárd dollár állandó kintlévőséget jelent. Itt az a rend, hogy a régi kiment hitelek befolynak, és újakat szállítanak, s az újak megjelennek a mi könyveinkben. Azonban mind a két ilyen szám, tehát, hogy vannak követeléseink, amelyek után nem kapunk kamatot, és ezért a kamatozó adósságállomány nagyobb, mint a nettó adósságállomány, mert az egyik oldalon mi fizetjük a kamatot, a másik oldalon nem kapunk: tehát miközben igaz a 10,3, az is igaz, hogy 13 milliárd után fizetjük a kamatot. Ennek a felülvizsgálatnak az volt tehát az eredménye — ahogy ezt Bartha elvtárs a beszámolójában említette is —, hogy nem vitatta senki: az adósságra vonatkozó számok korrektek. De azoknak akiket technikailag is és közelebbről is érdekelnek a számok mögötti részletek is, azok számára a pluszinformációkat rendelkezésre kell bocsátani. Meg kell azonban mondanom, hogy ezeket a számokat rendszeresen a Magyar Nemzeti Bank és a KSH adatai már évek óta havonként tartalmazzák, ezt a vezetők megkapják, és ha valakinek a számok esetleg nem mondanak eleget, mert nem szakértői a témának, azoknak mi minden alkalommal rendelkezésére álltunk. Én úgy gondolom, hogy a devizaadósságoknak a számai a rendszeres közlés alapján a gazdasági és politikai vezetőknek a rendelkezésére álltak.