Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-32

2617 Az Országgyűlés 32. ülése, 1988. november 25-én, pénteken 2618 nyét, az adósávok mértékét módosításra szánakozik előterjeszteni. Mégis nyugtalan vagyok. Mert ez a munkásosztály további terheket már nehezen visel el. Lehet, hogy hallgatóim közül többen arra gondolnak, hogy felszólalásommal hangulatot akartam kelteni, meggondolatlanul olyan intézkedések és törvények ellen kívántam szólni, amit ebben a teremben én is elfogadtam. Mindez távol áll tőlem. Szeretnék mindenkit emlékeztetni arra, hogy a parlament felelőssége abban is rejlik, hogy időben felismerje azokat a gyakorlat során tapasztalt ellentmondásokat, amelyek gátolják céljaink megvalósítását. Én és környezetemben élők ebben megerősítenek. Abban látom a mai gyakorlatunk és elképzeléseink céljai közötti ellentmondás egyik sarkalatos pontját, hogy nem találjuk meg az egyes ember teljesítményét, öntevékenységét eredményező tartalékok feltárásának módszereit. Mindezekben meghatározó felelősség terheli a dolgozók mellett az ország minden gazdasági vezetőjét! Tisztelt Országgyűlés! Fogadják el és értsük jól, a munkásokból, a társadalom, a szocialista társadalom féltése szól: gazdaságunk sikertelensége veszélyezteti mindazt, amit nem akarunk feladni. Sokan vagyunk itt ebben a teremben és választóink között is akik életüket tették föl erre a társadalomra és ma is minden erejükkel a továbblépést, a fejlődést akarják segíteni. Én elfogadom, hogy a fő feladat minden terhével együtt a stabilizáció. Hitem szerint számomra - de úgy érzem, mások számára is —, igazi mozgósító erővel a kibontakozás, a látható, érzékelhető eloremozdulás, a sok lehangoló kudarc után reményt és sikerélményt mutató konkrét eredmény hathat. Ezt ne szólamnak érezze bárki is. Meggyőződésem, hogy a cselekvésre kész százezrek munkája ma is biztosíték lehet erre. Az a véleményem, hogy ma túl sok és nem is mindig felelős nyilatkozatok helyett több figyelmet kell fordítani a cselekvésre, az értékteremtő munkára. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Mérei Emil, a Baranya megyei 7. számú választókerület képviselője következik. MÉREI EMIL: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársak! A népgazdasági folyamatok szabályozó rendszeren keresztüli indirekt irányításában mostanára olyannyira uralkodóvá vált a monetáris szemlélet, hogy a gazdasági ágazatokról, nagyvállalatokról legfeljebb csak zárójelben tett utalásokat olvashatunk az előterjesztésben. A nemzetgazdaság stabilizációjáról és intenzív fejlődésének kibontakoztatásáról bizonyára absztrahált modellekben is érdemes elmélkedni, de az nyilvánvaló, hogy a strukturális fordulatot a gyakorlatban kell keresztülvinni. Sokat idézett nagy igazság, hogy nincs semmi gyakorlatibb, mint a jó elmélet. Nekem is ez a meggyőződésem. Fel kell tenni viszont a kérdést, hogy a gazdaságirányítási elméletünk, amelyen a stabilizáció és a kibontakozási programunk alapul, vajon jó elmélet-e, realizálható-e. Az elmélet igazságát a gyakorlat azáltal igazolja, hogy nem cáfolja. Csak a cáfolat a biztos, de a cáfolat időleges elmaradása még nem jelent igazolást. A társadalmi fejlődés mozgásterébe a helyes, tehát igaz választásokat törvényeink orientálják. Egyre több törvényt módosítunk, újakat hozunk létre, de sok még a felülvizsgálandó törvény. A tervutasításos gazdaságirányítással kialakított életviszonyok megszilárdulása 1960-ban módot adott arra, hogy törvényt hozzon az Országgyűlés a bányászatról, olyant, amely ma is érvényben van. Ez a törvény kimondja, hogy a bányászat joga az államot illeti, ezt a jogát erre a célra alapított vállalatok útján gyakorolja, amelyek tevékenységét az illetékes miniszter irányítja és felügyeli. A bányavállalat tehát állami vállalat — amely az erről szóló 1977. évi VI. törvény szerint — az állam gazdasági vállalkozása, amelyben az állam képviselőjeként az illetékes minisztereknek irányítási, felügyeleti és ellenőrzési jogon kötelezettsége van. Két éve csődtörvényünk is van, amelynek gyakorlati alkalmazása csődben van. Pedig ha a vállalkozás csődben van, akkor az egyértelmű, hogy a vállalkozó van csődben, kénytelen elbocsátani bérmunkásait, hitelezői elárverezik vagyonát stb. Ha az állam a vállalkozó és az állampolgárok túlnyomó többsége bérmunkás, akkor ez a tiszta képlet ellentmondásossá válik, mert vagyonát csak kifelé tudja elárverezni és bérmunkásait az államból is el kell bocsátani azzal, hogy keressenek maguknak másutt munkát. Sajnos ilyen abszurd következtetésre kell jutni, ha végiggondoljuk elméletileg megalapozottnak gondolt törvényeinket. Nyilvánvaló, hogy ilyen következményekkel nem azonosulhatunk, emiatt az is nyilvánvaló, hogy hibás az az elméleti modell, amelyben törvényeink is gyökereznek. A szénbányászat válságágazat, az eddigi támogatások megvonása a kormányzati szándéknak megfelelően kikényszeríti a veszteséges bányák felszámolását, a felszabaduló munkaerő átcsoportosítását lokálisan előforduló munkánélküliség mellett. Az ipari miniszter november 8-án kelt tájékoztatójában olvasom, hogy az iparban a csődtörvényt eddig 12 vállalattal szemben érvényesítették, ezek között három szénbánya vállalat is van, amelyeknél állami szanálásra került sor. Berecz Frigyes elvtárs tájékoztatójában megállapítja, hogy ,,a szanálások során elvégzett elemzések egyértelműen azt mutatják, hogy a vállalatok jelenlegi pénzügyi problémái évekkel, évtizedekkel korábban meghozott hibás döntések, rendezetlen, halmozódó feszültségek és adósságok következményei." A szénbányászat utóbbi négy évtizedének közvetlen tanújaként, a szanálási eljárás egyik részvevőjeként az idézett megállapítással egyetértek, de szükségesnek tartom annak pontosítását, hogy a gazdaságirányítás mely szintjén történtek hibás döntések, és azok milyen súllyal határozták meg a következményeket. A szénbányászat az elmúlt negyven évben szoros központi irányítás alatt működött, noha a tervutasítások 1968 után csak a termelés mennyiségére korlátozódtak, egyebekben a központi szabályozás érvényesült. A gazdaság közvetlen szükségletei miatt 1948-ban és 1957-ben volt válságban a szénbányászat,