Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-31

2563 Az Országgyűlés 31. ülése, 1988. november 24-én, csütörtökön 2564 több általános megfogalmazott - „súlyos helyzet", „megalapozatlan középtávú terv", „nem javul a gazdaság hatékonysága" — kifejezést használtunk. Ma már nyíltabban, hihetőbben szólunk a gazdaság helyzetéről, de még mindig szégyenlősen fogalmazzuk meg, hogy nemcsak „A" és „B" variáció létezik, hanem egy „C" variáció is, az átütemezés, amit - meggyőződéssel állítok — nem vállalhatunk. Ha viszont nem beszélünk erről az eshetőségről is, akkor nagy hibát követünk el, illúziókat kelthetünk. Óva intek mindenkit viszont attól is, hogy ezt az indokolatlan intézkedések kikényszerítésére használják föl. Egy évvel később kikerülhetetlen feladatunk, hogy a kormány vállalását, a teljesítést megvizsgáljuk. Annál is inkább, mert a kormány is ezt kérte tőlünk. Tehetjük ezt kétféleképpen. Elővesszük a tervet, és sorravesszük a vállalásokat: ez teljesült, az nem. Ettől azonban alaposabb vizsgálatra van szükség, amelyik felméri, hogy megfelelő ütemben és jó irányba halad-e az ország gazdasága. Mit vállalt a stabilizációs terv? A kérdés nem hagyható válasz nélkül, mert az eltelt egy év alatt nagyon sok értelmezés látott napvilágot és a félremagyarázott tételeket — ügy gondolom — csak a félremagyarázóktól tisztességes számonkérni. A terv vállalta, hogy a stabüizációs szakaszban a kedvezőtlen folyamatok megállítására irányuló lépések mellett, azokkal egyidőben, szigorúan szelektív feltételek mellett határozott intézkedéseket tesz a szerkezet átalakítására. Ezen a területen támogatja a növekedést, elismeri a teljesítményeket. Részletesebben: A stabilizációs program 1988-ra is előirányozta a konvertibilis adósságállomány növekedésének mérséklését, alapvetően a tőkés export növelése útján és a belső felhasználás visszafogásával. A cél teljesült, igaz a tőkés kivitel változatlan szerkezetben, de jelentős részben kedvező áron értékesítettük termékeinket. Hiba volna túlértékelni az export-túlteljesítést, ugyanis a növekedést elsősorban konjunkturális hatások alakították, igaz, nemcsak azok. Reálisan vizsgává a túlteljesítést, azt nem minősíthetjük egyszeri teljesítménynek, a rendelkezésre álló készleteket és a várható ártendenciákat is figyelembe véve a teljesítmény a következő évben is folytatható. A tőkésexport növekménye alapvetően hozzájárult a fizetőképességünk megőrzéséhez. És így, alapfeltételül bizonyult a stabilizációs terv folytatásának. A belső felhasználás tervezett mértékű visszafogása csak részben teljesült. A beruházásoknál és a készleteknél nem sikerült a kívánt mértékű visszafogást elérni, a lakossági fogyasztáscsökkenés azonban megvalósult. Az előbbi területen a gazdaságirányítás nem tartja kézben megfelelően a folyamatokat, de még értelmezési kérdések is zavarják a tisztánlátást, ugyanis a beruházások túlteljesítésének egy része éppen a szerkezetváltás érdekében történt fejlesztéseket jelenti, más túlteljesítésnél viszont a többletforrások keletkezése magyarázza a növekményt. Igaz az is, hogy szükségtelen beruházások is megvalósultak, itt azonban a gazdaságirányítás határozatlanságával, gyengeségével kell magyaráznunk a túlteljesítést. A készletek növekedése természetes velejárója a hiánygazdaság erősödésének. Ez nem védhető, csak magyarázható. Ezen a területen szinte irányíthatatlanná váltak a folyamatok, a korábbi rossz készletgazdálkodást, a pénzszűkítés és annak következményei csak súlyosbították, nem késztettek a készletek leépítésére. Fontos része volt a tervnek a szocialista export-import-forgalom egyensúlyának javítása. Itt a siker azért maradt el, mert a népgazdaság és a vállalati érdekek nem esnek egybe, a szocialista piacokra történő export — az ismert okok miatt - egy sor gazdálkodó számára létfeltétel, ugyanakkor az import növekedését partnereink szállítási készsége, képessége gátolja. Ezt a feladatot csak nagyon kis eredmény kísérte; a vállalatok éppen az export növelésében voltak érdekeltek, az import növelésében nem sikerült lényeges eredményt elérni. Az egyensúly mérséklődő forgalom mellett valósult meg. A kormány elkötelezte magát a gazdaság struktúrájának megváltoztatására, a szerkezetváltás ösztönzésére is. Ebben az évben sajnálatos módon éppen ezen a területen nem került sor érdemi változásra. Rá kellett jönnünk, a szerkezetváltáshoz szükséges feltételek még nem állnak rendelkezésre. Nem tudjuk kivonni a nemzeti jövedelmet fogyasztó vállalatokból az alacsony hatékonyságú eszközöket, a felszámolások indokolatlanul nagy veszteséget okoznak, továbbra is megalapozott a veszteséges vállalatok azon vélekedése, hogy a költségvetés majd megmenti őket. Sok esetben ma sem a racionális gazdasági indokok, hanem az informális kapcsolatok a meghatározók. A szerkezetátalakítás beindulására kedvezőtlenül hatott az is, hogy a pénzszűkítés alkalmazott módszerei a likviditási zavarokat az egész gazdaságban szétterítették. Nem alakult ki a szelektív finanszírozás gyakorlata. Nem valósult meg így az az ígéret, hogy nagyobb fejlődési lehetőségek illetik meg az eredményesen gazdálkodókat. Az ígéret nem teljesítése továbra is a bizalmatlanságot táplálja a vállalatok és az irányítás között. A szerkezetváltásra irányuló kezdeményezések hatástalanok, ha a gazdaságirányítás eszköztárából hiányoznak a vállalati érdekeltséget pregnánsan befolyásoló tényezők, hiszen nem lehet a vállalatvezetők lelkiismereti kérdésének tekinteni az új pályára történő átállást. A gazdaság szerkezetének javításában jelentős szerepet szántunk a külföldi tőke bevonásának is. Az elmúlt évi tapasztalatok arra utalnak, a jogszabályi feltételek megteremthetők, de nem elegendőek ahhoz, hogy a külföldi tulajdonosok jelentős befektetésekre szánják el magukat. Tudomásul kell vennünk azt is, hogy a pénzügyi kultúránk színvonala, a fejletlen pénz- és tőkepiac egyszerűen riasztó a külföldi befektetők számára. A stabilizációs terv fontosnak ítélte a költségvetési egyensúly kialakítását. A költségvetési gazdálkodás megváltoztatására több intézkedés is történt,