Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-30

2427 Az Országgyűlés 30. ülése, 1988. október 7-én, pénteken 2428 Akadémia 1983. évi állásfoglalásában foglaltak változatlanul érvényesek." S végül 1988. október 1. Ez az az anyag, amit legutóbb kaptunk meg, éppen tegnap és ma, és amelynek képviselőkhöz való eljuttatását már a nagyhatalmú vízügy sem tudta megakadályozni. Ez az állásfoglalás a nagymarosi vízlépcső esetleges elhagyásának lehetőségeiről, következményeiről szól. Ezt önök ismerik már, hiszen elolvasták, ezért csak néhány lényeges megállapítást emelnék ki. Az egyik. „A beruházó számításai nem veszik tekintetbe az alternatív megoldások reális költségeit és várható hasznát. Sőt, magukat az alternatív megoldásokat sem." Ahogy ezt a kormány sem vette figyelembe. „Egy, már évtizedekkel ezelőtt elavulttá vált gazdasági, technikai bázis alapján prognosztizálják a jövőt, figyelmen kívül hagyva a tudomány és a technika fejlődésének nemcsak a várható, hanem a fejlett országokban nagyrészt már megvalósult eredményeit is." És itt álljunk meg egy pillanatra. A miniszter elvtárs azt mondotta, nem tud azonosulni az akadémiai véleménnyel, mert pontatlan adatokat tartalmaz és összefüggéseiből kiragadott megállapításokkal operál. Ebből két lehetséges következtetés adódik számomra. Vagy az, hogy a magyar tudományos élet legtekintélyesebb fórumát a vízügy outsidernek tartja és ez — mi tagadás — részükről igen nagy szakmai önbizalomról tanúskodik. Vagypedig, hogy az elvakult vízügyi hatalom most és így, finomabb formában gyakorol nyomást az Akadémiára. Az előbbit nem feltételezem, az utóbbi azonban bizonyítható a 83-as és 85-ös akadémiai véleményeknek a szakmai és laikus közvélemény előtti tiltásával. Szerintem egyébként nem róható fel az Akadémiának az adatok pontatlansága, hiszen a vízügy — és azt hiszem ez a legnagyobb baj — maga sem tudja bizonyítani kellően a mű létjogosultságát. A számtalan adatsort érdekeik szerint használják fel. Persze a vízügy sem egyedüli letéteményese például a nemzetközi jog tudományának, már ami a lehetséges megoldáshoz segítene. Pedig az Akadémia erről is szól. A szerződést illetően többek között megállapítja: „A budapesti szerződést a felek közös megegyezéssel bármikor módosíthatják." Tehát szó sincs a tájékoztatóban hangoztatott egyoldalú felbontásról, amire ez a tájékoztató szinte bujtogat, de legalább is revolverezik azzal. Azért sem, mert — ismét az akadémiai anyagot idézem — „...legfőképpen a tudományos kutatások legújabb eredményei által felszínre hozott rendkívül súlyos ökológiai következmények nem voltak előreláthatok, amelyek ma már minőségileg új megvilágításba helyezik a vízlépcső megépítésének környezetvédelmi körülményeit." S hozzáteszi: „összhangban a bécsi szerződés 39. és 65. cikkének rendelkezéseivel, kezdeményezni kellene a budapesti szerződés Nagymarosra vonatkozó részének módosítását." Ami engem illet, ezzel értek egyet, és ezért indítványozom is, mert magam is vallom az Akadémia álláspontját, ami így szól: „Az építkezés leállítása, vagy elhalasztása még a jelenlegi helyzetben is reális alternatívát képez a továbbépítéssel szemben." Meggyőződésem: ez a kiút a kutyaszorítóból. Ehhez azonban tárgyalásokra van szükség. S bár kétségtelen tény, a nem a Grósz kormány által kötött szerződésre is érvényes a „Pacta sunt servanda", a szerződéseket be kell tartani kötelme, de úgy vélem, partnereinknek is figyelemmel kell lenniök a mi teherbíró képességünkre. A szerződés módosításának alapvető feltétele, hogy kormányunk hozza nyilvánosságra a vízlépcső építésével összefüggően megismert ökológiai és gazdasági gondjainkat. Ezekre az elmúlt években döbbentünk rá; hazai és külföldi szakértők, hozzáértők előtt ismertek, bizonyíthatók. Egyetlen kormánytól sem várható el, hogy maradéktalanul teljesítsen olyan szerződést, amely gazdaságának teherbíró képességét és a lakosság életminőségét sodorja veszélybe. Ilyen helyzetekre vonatkozik a nemzetközi jogban — ahogyan már Szentágothai professzor is említette — a „Clausula rebus sic stantibus" elve, miszerint a körülmények lényeges változása, súlyos tévedés felismerése szerződésmódosítást tesz lehetővé. Érdekünk azonban, hogy szerződésmódosítási törekvésünk során alkalmazkodjunk partnereink méltányos érdekeihez, hogy korrektül járjunk el. Hiszen csehszlovák barátaink a beruházásban jóval előttünk j árnak. Olyan megoldásra kellene tehát javaslatot tennünk, amelyet egy nagyon nem kívánt jogvita esetén elfogadhat egy tárgyilagos nemzetközi bíróság. S hiszem azt is, hogy osztrák szomszédainkat más területen érdemi módon kárpótolhatjuk. Mindezeket megcselekedni azonban szükséges, hogy nagy-nagy elhatározottsággal nézzünk a múltidéző tükörbe. Nagymaros ugyanis túlmutat azon, ami. Jelkép! Egy önmagát meghaladott politikai kurzus jelképe. Ezt fölismerni, meghaladni, a magunk kötötte gordiusi csomót kibogozni a mai politikai vezetés dolga és felelőssége. A nagy kérdés az, képes-e a kormány a végső önvizsgálatra? Azt vállalja-e, hogy az elmúlt évtizedek politikai gyakorlatából adódó kormányzati döntések jogfolytonos terheit magára veszi, avagy egy jobb jövő érdekében változtatásokkal határolja el magát azoktól? S ha ennek eldöntésére képtelen, vállalja-e az abból adódó következtetések levonását? Én — mint magyar állampolgár, országgyűlési képviselő — itt és most egyetlen módon késztethetek ilyen önvizsgálatra. A miniszteri tájékoztatót, Nagymarost sem mint jelképet, sem mint vízierőművet nem fogadom el. Az erről folytatandó vitának ugyanis csak a tényállás, az adatok ismeretében van értelme. Indulatok, hajókirándulási élmények nem befolyásolhatják a józan számítást. A tényállás ismerete nélküli szavazás az országgyűlésben, avagy egy népszavazás a jelenlegi közismeretek birtokában nem más, mint politikai szerencsejáték. Ahhoz, hogy kitaláljunk a magunknak alkotott vízlépcső-labirintusból, világos gondolatokra, higgadt tárgyalásokra és körültekintően megkötött szerző-