Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-30

2429 Az Országgyűlés 30. ülése, 1988. október 7-én, pénteken 2430 désre van szükség, — nem olyanra, mint amit 1977ben kötöttek. Végezetül engedjék meg, hogy felolvassam 32 képviselőtársammal együtt írt indítványunkat, amelyet a parlament elnökéhez kívánunk benyújtani: „Tisztelt Stadinger Elvtárs! Alulírott országgyűlési képviselők — érzékelve a bős-nagymarosi vízlépcső építése ügyében kialakult erőteljes társadalmi érdeklődést, szakmai és állampolgári megosztottságot, nyomatékot kívánva adni képviselői felelősségérzetünknek és álláspontunk nyilvánosságának, indítványozzuk a bős-nagymarosi vízlépcső-beruházás helyzetéről szóló miniszteri tájékoztató név szerinti szavazással történő megítélését. - Budapest, 1988. október 5." Az Ügyrend 42. §-ának (7) bekezdése értelmében 30 képviselő írásbeli indítványára név szerinti szavazást kell elrendelni. A szünetben ezt átadom a parlament vezetésének. Köszönöm figyelmüket! (Taps.) ELNÖK: Következik Barcs Sándor, országos listán megválasztott képviselőtársunk felszólalása. - Kérek mikrofont Barcs elvtársnak. BARCS SÁNDOR: Tisztelt Országgyűlés! Mint láthatják, nevem nem szerepel a szónokok listáján. A délelőtti vita után jelentkeztem szólásra főleg azért, hogy egy jelenségnek elejét vegyem, igyekezzem legalább is elejét venni. Meg kell szokni azt, hogy a parlamentarizmus fejlődésével felforrósodnak a viták és egyre több indulati elem jelenik meg bennük. De még akkor is, hogyha ezt tudjuk, nagyon szeretném, hogyha az én képviselőtársaim otthagynák a régi kelléktárban a politikai bélyegzőt! Az, hogy valaki itt most más véleményen van, mint én, vagy más, vagy a többség, még nem jelenti azt, hogy az az ember politikailag kifogásolható. Nagyon veszélyes útra térünk, hogyha valakinek, valakiknek ilyen bélyeget sütünk a homlokára! (Taps.) Egyébként is, hogy ez milyen abszurdum, ahhoz engedjék meg, hogy egy nagyon-nagyon rövid idézetet olvassak fel. Egyébként hosszan sorolhatnám az idézeteket, akár egy órán keresztül is, de nagyon meg lennék lepve, ha három percnél tovább beszélnék. A síkföldi erőművekről van szó. Idézem: „Lássuk csak, mi a helyzet! Hatalmas, milliárdos beruházásokat eszközöltünk. Azt gondoltuk, hogy így ésszerű gazdálkodást lehet kialakítani. Adva van egy nagy tekintélyű Akadémia is, amelytől joggal várják el a természeti beavatkozásokra vonatkozó világos tudományos előterjesztést. Valójában azonban mi történt? Hova lesz, vagy hova lett innen az ilyen tudományos hozzáállás? Ki felel ezért? A közigazgatás melyik pontján temették el a tudomány álláspontját?" A konzekvenciákból is idézek egy mondatot: „Mi legyen hát a vízierőművekkel? Össze kell állítani a halasztást nem tűrő, késedelem nélkül megoldandó problémák listáját, és beszámolni az embereknek, amikor ezzel a munkával elkészültünk." Akitől idéztem, nem „zöld", nem tagja a Dunakörnek, nem is magyar, hanem Mihail Gorbacsovnak hívják! (Taps.) Pörgessük fel egy kicsit a fantáziánkat, tisztelt kollegáim! Fogjuk meg ezt a termet így ahogy van, és tegyük át a Kreml-be, (derültség) és ültessünk bele szovjet állampolgár képviselőket. Képzeljék el, akkor egy ilyen vita milyen hangulatban folyna le! Szentágothai János barátom elmondta, hogy a Szovjet Kultúra Házába meghívták őt egy film vetítésére, de erre a vetítésre Isten kifürkészhetetlen akaratából nem került sor. Én ezt az akaratot kifürkésztem (derültség), mert előzőleg a szovjet televízióban láttam a filmet. Hát egyetlen egy jelzőt tudok rá mondani: egyszerűen félelmetes volt! Tisztelt Országgyűlés! Ha már szónál vagyok, állást is kell foglalnom. Egész életemet a progressziónak áldoztam. Állíthatom, hogy a progresszió egyik legerősebb fegyvere a tudomány. Ha egyszer már az 1983. december 20-án megszületett akadémiai állásfoglalást nem szívleltük meg, — csak úgy immel-ámmal — akkor nekem most az az álláspontom, hogy a magam részéről elfogadom a Magyar Tudományos Akadémia ad hoc bizottságának összefoglalójában felkínált két alternatívát. - Köszönöm. (Taps.) ELNÖK: Váncsa Jenő mezőgazdasági és élelmezésügyi minisztert illeti a szó. VÁNCSA JENŐ: Tisztelt Országgyűlés! Hogy mennyi különféle megnyilvánulásnak lehettünk tanúi ezekben a hónapokban és most ezen a napon, azt hiszem, erről nem kell különösebben szólni. Hogy milyen magasságokba csapnak fel a hullámok, arról sem szükséges talán külön beszélni. A sok véleményből egy példát mégis szeretnék kiragadni. Volt egy olyan szélsőséges vélemény is, hogy ez a vízlépcső a második mohácsi veszedelmet jelenti az országban. Szeretném Kölcsey Ferencet idézni, aki Mohácsról írt tanulmányt és a következőket írta: „Minden ember saját szemüvegével nézi a világot, s ki tudná meghatározni, ki tart jobb szemüveget?" Lehetne még folytatni az idézetet. Úgy gondolom, hogy minden embernek igazi emberi joga, hogy a saját meggyőződése szerint, a saját szemüvegén keresztül alkosson véleményt. Az is biztos, hogy minden képviselőnek joga az ország felelős ügyeiben állást foglalni. Az viszont nagy hiba, ha az indulatokra, a hangulati elemekre építi bárki a véleményét, ha az ország dolgairól van szó. Már pedig meg kell mondanunk itt őszintén, hogy egyesek igencsak elrugaszkodtak a realitásoktól és a vízlépcsőtől. A vita tanúsítja, hogy tanuljuk a demokráciát. Úgy gondolom, nemcsak mi — a kormány — tanuljuk, de talán megbocsátanak nekem, ha azt mondom, hogy a tisztelt képviselőház is ma még tanulja gya-