Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-30

2423 Az Országgyűlés 30. ülése, 1988. október 7-én, pénteken 2424 a kormányt fogja szidni a nép. Három év után itt tartunk. Az ország lakosságának jelentős része a bős-nagymarosi vízlépcső építése miatt szidja a kormányt. Akkori mondataim után a jegyzőkönyvbe ez került be: „Derültség." Ahogy elnézem, a mostani jegyzőkönyvből ez kimarad. A szidalmak fényében persze igaz az a gyakran elhangzó váderejű ellenérv, hogy itt már nem energetikáról, hajózásról, árvízvédelemről van szó, ez már politikai ügy. Az, és igen, a demokrácia ügye is. Tegnap nagy taps kísérte Maróthy elvtárs új jelmondatát: „Vízlépcsőt és demokráciát!" Csak egyetlen dologban sántít ez egy picit, Tisztelt Ház, ha 1977-ben Magyarországon demokrácia van, akkor ma nem vitázunk a vízlépcsőről. S hogy évtizedekig nem volt demokrácia, ebben szerepe van az itt, ebben a teremben ülők jelentős részének is. Eck Tibor képviselőtársunk azt mondta, úgy minősítette a mostani időszakot a májusi pártértekezlet után, hogy a szélesebb alapokra helyezett demokrácia útján vagyunk. Számomra csak egyféleképpen létezik: Demokrácia. Nem szélesebb alapokon, vagy szűkebb alapokon. Eck Tibor a szélesebb alapokra helyezett demokrácia újdonsült bajnokaként riogat, miszerint egy szűk, ám annál hangosabb kisebbség presszionálja a csendes többséget. Azt azonban elfelejtette hozzátenni Eck Tibor, hogy egy szűk kisebbség hatalmi pozícióból évtizedeken át tartó presszióval érte el nagy többség csendjét — nemcsak Bős-Nagymaros ügyében. Tehát politikáról is szó van itt — így igaz. Olyannyira, hogy többen megjegyezték, vannak, akik a bős-nagymarosi vízlépcső ellenzésének köntösében a kormány hitelének aláásására törekednek. Nem vitatom, vannak ilyenek. Ám hozzáteszem, a mai reform szándékú kormány hitelének leginkább megrontója, a bizalmi válság kovácsa az elmúlt évtizedek politikai, kormányzati gyakorlata. De ezért a népet, s a nagy többségében a nép nevében szólókat hibáztatni nem lehet. Nem kétségbevonva az erről szólók jó szándékát azt kell mondanom, ez nem más, mint rossz ízű demagógia. Annál is inkább, mert a bősnagymarosi vízlépcsőberuházás előkészítése és megvalósítása, az ezt jellemzően kísérő alkudozások, csatározások, a döntések meghozatalának, halogatásának módja és háttere, mint cseppben a tenger, úgy reprezentálja Magyarország utóbbi négy évtizedének ellentmondásos gazdasági, társadalmi, politikai viszonyait, közéletét, avagy sokkal inkább annak hiányát. Ezek az ellentmondások az 1980-as évek közepére kiéleződtek, napjainkban pedig nyilvánosságot is kapnak. A hatalom bástyái mögött, s néhány ágazat sáncainak tövében zavartalanul kigondolt és a közönség számára könnyen emészthető táplálék gyanánt tálalt bős-nagymarosi erőmű-terv ma szembesül az ellenvéleményekkel is, a valósággal is. Mindezek alapján akár azt is mondhatom: javultak az esélyeink, hogy a végeredmény elfogadható kompromisszum lesz. Ehhez kell a parlamenti közös gondolkodás, a szervilizmuson, a szolgalelkűségen való túllépés igénye. Mert a helyzet, amibe jutottunk, kutyaszorító. Államközi szerződés kötelez a munkák folytatására, a határidőre való befejezésre, s ezen közben több-kevesebb időre volna szükség az érdemi vitára, ami nélkül helyes döntés- a mostani helyzetben sem születhet. Nem lévén egyik szakterületnek sem értő ismerője, csupán néhány kérdést kívánok feltenni és szakértői segedelemmel válaszolni azokra. Mindenekelőtt arra, mibe kerül ez a beruházás az országnak, mikorra várható a befektetett tőke megtérülése, gazdaságos-e? Az alig két évvel ezlőtt elkészült előterjesztés számadatait az élet túlhaladta. Kérdés, valaha is reális volt-e ez a számvetés. A tíz évvel ezelőtti 20-25 milliárdos elképzelés után 1986-ban sokakat megdöbbentett az 54 milliárdos előirányzat közzététele, ám úgy gondolták, ez már őszinte és megalapozott számadat. Most azonban a hivatalosok — persze csak maguk között — 110 milliárdról beszélnek. De akik a már elkészült létesítmények tervezett és tényleges árának összevetéséből indulnak ki, a 150 milliárdos végösszeget is elképzelhetőnek tartják. S a lavinának csak kisebb része származik az árak növekedéséből, az árrendszer változásaiból. A döntő ok — és ez nem egyedülálló sajnos a beruházások honi történetében —, hogy eleve rossz költségbecslést készítettek. Mert csak így lehet kicsikarni a döntést a munkák megkezdéséhez. Az igazság persze később fokozatosan kiderül, de mindig csak olyan ütemben, hogy a munka folytatásához szükséges döntés ne lehessen más, mint a boldogító igen. Hiszen, ha már ennyit belefektettünk, csak nem hagyjuk veszni. Meg egyébként is, államközi szerződés kötelez. Állításom igazolására, hogy ez nemcsak a bősnagymarosi beruházásra igaz, hadd szolgáljak egy szakértői megközelítéssel. Magyar Nemzet 1988. szeptember 27, Fleischer Tamás építő- és gazdasági mérnök írja: „A központosító és újraelosztó gazdasági mechanizmus fontos sajátossága, hogy a vállalatok, intézmények, ágazatok fennmaradása, működése nagy mértékben nem a piaci folyamatok függvénye, hanem az újraelosztott pénzforráshoz való hozzájutás eredménye. Ennek megfelelően persze a vállalat, az intézmény tevékenységének homlokterében sem a kiszolgáló tevékenység, azaz a piacon történő megfelelés áll, hanem ennél fontosabb, hogy megfelelő pozícióra tegyen szert az újraelosztási forrásokért való sorbanállásnál. Ismerjük ennek különböző módjait. Vállalati praktikáktól a várossá nyilvánításért folyó küzdelemig, vagy a kiemelt üdülőterület státusának megszerzéséig. Ahogy szűkülnek azonban az újraelosztható szabad források, úgy lesz egyre kíméletlenebb az értük folytatott harc is. Az elosztó maga is kényszerhelyzetbe kerül, és egyre inkább csak a tűzoltó megoldásokra jut pénz. Oda, ahol enélkül azonnali csőd fenyegeti a gazdaságot. Ez azonban megszabja a sorban állók stratégiáját is. így válik számukra a leghatékonyabb üzemállapottá a majdnem csődben levés állapota. Itt nem az eredményesség a kifizetődő, mint a piacgazdaságban, hanem a csőd kilátása. Például, ha látványos