Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-30

2425 Az Országgyűlés 30, ülése, 1988. október 7-én, pénteken 2426 torlódás van az úton, az igazolja az autóút, a híd, stb. szükségességét, ha leáll a gyár, akkor várható az importkorlátozások feloldása. ... És persze egy állandósított árvízszint is ébren tartja a feszültséget. És persze ha akut problémává válik a vizek elszennyeződése, a szennyvizek tisztítása, és így tovább, ez mind-mind műszakilag megoldható, egyben elismert és díjazott feladattá válik." Ott tartottam tehát, hogy vannak, akik a már elkészült létesítmények tervezett és tényleges árának összevetéséből kiindulva a 150 milliárdos végösszeget is elképzelhetőnek tartják. Ez még a sokat bírált és jobb esetben megmosolygott Yale egyetemi profeszszor, lipták Béla 130 milliárdos költségbecslését is meghaladja. S vajon ez a gazdaságosnak minősített komplex beruházás mennyi idő alatt térülhet meg? A kérdésföltevés jogos, hiszen a kormány gyorsan megtérüáő beruházásokat vár el a gazdálkodó szervezetektől. Ugyanezt várja el a lakosság a kormánytól. Hát nézzük. Energetikai szempontból egyetérthetünk az ipari miniszterrel — Figyelő 1988. június 16. — „A vízlépcsőt nem tekinthetjük energetikai beruházásnak, abból a pénzből, amibe kerül, az energetikára csak egy töredék jut." — Legyen az országosan 2 vagy akár 3 százalék is, teszem hozzá én. — Árvízvédelemre egyébként is költött volna az ország, igaz, sokkal kevesebbet, ám feltehető azt nagyobb hatásfokkal, nem idézve elő beláthatatlan ökológiai veszélyeket. Az Ausztriának szolgáltatott áramot sem értékelhetjük költségmegtérülésként, ha azt alítjuk - s tette ezt a miniszter elvtárs —, hogy az osztrák hozzájárulás nem növeli a beruházás költségeit. Marad tehát a hajózás bevétele, azt követően, amikor létrejött a Duna-Rajna-Majna csatorna. Ám ehhez hozzá kell tenni: a hajózással összefüggő folyamszabályozásra meggondolandó súlyos milliárdokat költeni mindaddig, amíg további súlyos milliárdokkl — s erről szólt Káldi Endre is — föl nem fejlesztjük az évtizedes sorvasztással lezüllesztett hajóparkunkat, amíg ki nem építjük kikötőinket, rakodóinkat. A tervek szerint a hajózásból származó bevétel évi 5 milliárd forint. Remélve, hogy a tervnek ez a része megalapozott, akkor a Iipták-féle 130 milliárdnál ez 26 évi, a 150 milliárdnál viszont 30 évet meghaladó megtérülést jelent. Vagyis a gazdaságosság, az alapvetően hibás adatokból történő kiindulás miatt, mára újra kérdésessé vált. S ami miatt méginkább kérdésessé válik: a BNV beruházási költségeinek 60 százalékát az ipar adja, a többit a mezőgazdaság és a közlekedés. Ma a gazdaságilag fejlett országok termelésében és szolgáltatásában a fajlagos energiafelhasználás növekedése a korszerűtlen gazdasági szerkezetet állandósítja. Nálunk a bős-nagymarosi vízlépcső több évtizeden át hozzájárul iparunk, mezőgazdaságunk, egész infrastruktúránk versenyképtelenségének konzerválásához. A vízügyi — de Simon Péter felszólalása alapján úgy tűnik az energia — lobbinak ez a nyilvánvaló érdeke. Ezzel az ésszerűtlen szerződéssel nem csupán a XX. század végén gondoskodunk körülményeink romlásáról, hanem állandósítjuk is ezt az állapotot a következő évezred első évtizedeire is. Ehhez nincs joga a mai generációnak. A környezeti hatásokat illetően kérdésfeltevésem költői, mert a választ maga a tájékoztató és a már említett rémisztő módon a miniszteri expozé fogalmazta meg, állítás formájában. Idézem: „A vízlépcsőrendszer megvalósítása jelentős beavatkozás a térségi ökoszisztémákba és jelentős tájformáló hatásokkal jár. Az ilyen jellegű nagy műszaki létesítmények pozitív — eredményeik mellett — változásokat okoznak a meglévő ökológiai rendszerekben és potenciális veszélyforrást jelentenek. A természeti környezetben mesterségesen alakított művek egyrészt előrelátható, és viszonylag nagy pontossággal prognosztizálható károsodást okoznak, másrészt olyan, nem számszerűsíthető hatásokkal is járhatnak, amelyeket a tervezés legfeljebb feltételezésekkel kezelhet." Nem kommentálom. Gondolkodjunk el ezen! Van azonban kommentárom a vízlépcső ügyét másképpen megoldani javaslókkal szembeni országgyűlési és politikai gyakorlathoz, s a háttérben meghúzódó vízügyi lobbihoz. A Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium tájékoztatójában szerepel a következő kitétel is: „A nagymarosi vízlépcső elhagyásának lehetősége a hazai közvéleményt élénken foglalkoztatja. Ezzel kapcsolatban az Országgyűlés 1988. június 30-i ülésén képviselői indítványra került sor." Utána néztem, nem volt ilyen indítvány! Olyan viszont igen, hogy két hónapra függesszük fel a munkálatokat, küldjünk ki parlamenti különbizottságot az ügy tanulmányozására, hogy a kormány dolgozzon ki alternatív javaslatokat. S mindez történjék azért, hogy kellő alapot teremtsünk az érdemi vitához a Minisztertanácsban és a parlamentben egyaránt. Ehhez képest a Parlament nem küldött ki különbizottságot, a kormány nem dolgozott ki alternatív javaslatokat, és a nyáron javasolt felfüggesztés elutasításából a vájtfülűek már ki érezhették a lényeget: lesz vita, de a döntés nem lehet más, mint az építkezés folytatása. Mindaz, ami ez ügyben a nyári ülésszak után történt, ennek jegyében zajlott. S ennek jegyében zajlik már hosszú évek óta az a politikai gyakorlat, amely mellett — mint ahogy azt már többen említették — a szakmai közvélemény számára is szigorúan belső használatra szánt, zártkörű anyag volt a Magyar Tudományos Akadémia elnökségének többszöri állásfoglalása. Ezért is hadd idézzem fel ezen viták végső következtetéseit. 1983. december 20. „A felsorolt és fel nem sorolt tényezők együttes számbavétele alapján az elnökség a beruházás jelentős időbeli elhalasztását, az indokolt tartalmi változtatások érvényesítését, de leginkább annak leállítását tartja indokoltnak." 1985. július 1. Az 59 tudós részvételével rendezett zártkörű kerekasztal-konferencián elhangzott vita összegzése: „Szakértőink megítélése szerint az