Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-22

1655 Az Országgyűlés 22. ülése, 1987. december 17-én, csütörtökön 1656 (Elnök: Péter János - 9.04) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Ülésünket újból megnyitom. A tegnap megkezdett tárgysorozaton folytatjuk a tanácskozást azokkal a képviselőkkel, akik a tegnapi tervből átmaradtak a mai napra, és így a következő felszólalók lesznek. Polgári István Hajdú-Bihar megyei képviselő felszólalása következik. POLGÁRI ISTVÁN: Tisztelt Országgyűlés! Mikor a Népköztársaság 1988. évi költségvetését tanulmányozni kezdtem, elevenen élt bennem az őszi országgyűlés hangulata. A bizakodás, az optimizmus és a lelkesedés, amellyel a kibontakozási programot támogattuk. Arra is gondoltam, hogy milyen nagy erőt és önbizalmat ad az, hogy az elmúlt három hónapban a választóimmal történt találkozások során egyszer sem hibáztattak azért, mert igennel szavaztam az adótörvényre. Pedig ennek közvetlen hatása adófizetést és árnövekedést jelentett a számukra. A megértés, a bölcsesség és a bizalom jele ez, a megújhodást ígérő kormánypolitika igenlése. Van társadalmi akarat a kibontakozásra és van áldozatvállalási hajlam. Természetesen ehhez elvárások is párosulnak. Nem lehetetlen garanciát kérnek, csak határozott iránymutatást. Szívesen eveznek azért, hogy hajónk révbe érjen, csak legyen, aki biztos kézzel tartja a kormányt. Az 1988. évi költségvetés sok feszültséget hordoz magában. Az évek alatt felhalmozódott problémák egyre élesebben kerülnek a felszínre, és ezek enyhítésére szűk keret a mai költségvetés. Az egészségügy segítségért kiált, a kultúra beletörődéssel veszi tudomásul, hogy rá sem jut több. Úthálózatunk végső küzdelmét vívja a növekvő forgalommal, és ha nem segítünk, a következő tél már a főutakon is az alapokat bontja. Az ipari kutatásfejlesztésre annyi pénz sem jut, mint az idén. A költségvetés belső szerkezetét és részleteit vizsgálva azt láttam, hogy ez bőven elég feladat a kormánynak, a jogos igények kielégítése és az érdekek egyeztetése annyi pénzt és energiát kíván, hogy további követelmények támasztása nem reális, és nem az 1988-as költségvetéstől kell várni nagyléptékű, de kockázatos változtatásokat. Aztán bezártam az iratot, eltűntek a számoszlopok, és gondolataim is más irányba fordultak. Hány költségvetést akarok még áttanulmányozni, míg jön a gazdasági élénkülés? Hármat-négyet? Ha ez így van, akkor mindegyikben érzékelhető változásnak kell lennie. A költségvetés kifejezi a változtatás szándékát, de ott van sorai mögött a várakozó álláspont is. A társadalom és a gazdálkodók reagálására vár az új adótörvények fogadtatása. Kétségtelen, hogy ezek olyan mértékű pénzügyi változtatások, melyek hatása előre nem felmérhető, tehát óvatosságra int. A túlzott óvatosság azonban a kivárásra és a halogatásra épített évek eredménytelenségét idézi fel, ezért nem kívánatos eleme a költségvetésnek. Nem tartom kellő mértékűnek a termékek ártámogatásának és a vállalatok költségvetési támogatásának a csökkentését. Az árak emelése után azt hittem, hogy a gazdakodók jelentős része nem igényel majd költségvetési segélyezést, és a kiadási rovat helyett a bevételi oldalon kell szerepeltetni. Tudom, hogy az újraelosztás, a pénzeszközök átcsoportosítása az állami költségvetés természetes működési formája, önmagában a termelőszféra támogatása sem tekinthető károsnak, sőt ennek kedvező hatásai is vannak, ha a támogatások jövedelmezőbb termelési ágakba irányíttatnak. A baj az, hogy az utóbbi években állami támogatás alatt jobbára a veszteséges tevékenységek megsegítését kellett értenünk. A költségvetés ily módon nem a gazdasági élénkülést, hanem a veszteségek újratermelését finanszírozta. Csökkenteni kell a direkt költségvetési beavatkozásokat és előtérbe engedni a monetáris eszközöket. A pénzügyi gazdasági folyamatok szabályozásában a hitel és a piaci önszabályozó mechanizmusa kell, hogy tág teret kapjon. Ehhez sok feltételt megteremtettünk, de működtetésük ellentmondásos. Példaként említem a felszámolási jogszabályt. Mindenki elismeri, hogy az egyik legerősebb eszköz a hatékonyabb gazdálkodás kikényszerítésére. A gyakorlatban mégsem képes áttömi a veszteségesen gazdálkodók fölötti védőburkot. Ennek a védelemnek a kiépítésére, tehát vállalati támogatásra fordítjuk az állami költségvetés 13 százalékát. Hogy ez milyen sok, akkor érezzük igazán, ha tudjuk, hogy felhalmozásra, nemzeti vagyonunk gyarapítására csak 11 százalék jut az 1988. évi költségvetésből. Van más gondom is a támogatásokkal. Szeretném elmondani annak ellenére, hogy tudom sokan a népi naivak közé sorolják azokat a képviselőket, akik azt hiszik, hogy rövid távon ki lehet venni a legkönnyebben szerezhető pénzt annak a szférának a kezéből, amely a legjobb hatalmi kapcsolatokkal rendelkezik. Természetesen még sokáig fogják indokolni, hogy miért kell több tízmilliárd forintot a gazdaságba áramoltatni úgy, hogy nincs mögötte termelés és árufedezet. Klasszikus értelemben ezt inflációnak nevezik. És kik viselik annak a következményeit? Azok a választópolgárok, akik nem hibáztattak engem azért, mert megszavaztam az adótörvényt, de akik elvárják ennek fejében, hogy következetes és kemény lépések kövessék egymást a gazdasági és társadalmi folyamataink rendbetételére. A következetességet a terhek elosztásában is szeretném kiemelni. Az 1987 negyedik negyedévi spontán áremelési és felvásárlási hullám úgy ment végbe, hogy nem vártuk, és hivatalaink alig tettek valamit ellene. Pedig ez tovább növelte az indokolatlan társadalmi különbségeket. Gondolom azok vásároltak fel nagy tételben, akik rendelkeztek tőkével és azoknak adják majd tovább, akiknek az olcsóbbra sem futotta. Nem sikerült csökkenteni az állami háttérintézmények költségvetését, pedig erre a népi ellenőrzési vizsgálat is komoly lehetőségeket látott. Ugyanakkor a 3 rnillió magyar gyermek ellátásának költségei több milliárd forinttal nőnek, a gyermekruhák árának emelése miatt. Az arányokon még kell javítani. Ilyen gondolatok foglalkoztattak, amikor egé-