Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-21

1613 Az Országgyűlés 21. ülése, 1987. december 16-án, szerdán 1614 beruházásról van szó. Amíg az általános beruházási lehetőségek egyharmaddal csökkentek, és ezért például a patinás pesti Egyetemi Könyvtár épületénél a szó szoros értelmében, építészeti értelmében is csak állagmegóvásról lehet szó, és el kell halasztani — még egy példa — új kollégiumok építését, addig a számítástechnikai eszközök és készülékek beszerzésének lehetősége 60 millió forintról 200 millió forintra növekszik, mert ez a kiemelt program, a kormányprogram egy része. Csak az előbbiek alapján, a gondjainkra gondolva úgy ne járjunk, hogy beszerezzük a hard wert, de nem elég kiművelt szakemberünk a szoftverhez. Tisztelt Országgyűlés! Azt ígértem, hogy nemcsak gyakorlati, hanem elvi kérdésekről is fogok beszélni. Eddig is azt tettem, ezek mind azok. Nem szeretem a fellengős kifejezéseket, de egyet most használnom kell. Ha van nemzeti sorskérdés, hát ez az. A sok helyütt roskadozó általános iskolától kezdve, — ahol még mindig valósággal botrányosan sok a képesítés nélküli tanító, és a botrányok része az, hogy ezeket itt-ott szívesebben alkalmazzák, mert kevesebbet kell nekik fizetni és a megtakarítást szét lehet osztani a többiek között — mondom az általános iskolától kezdve a helyüket és hivatásukat kereső középiskolákon át az ezer gonddal, idejét múlt felvételi gátfutásokkal küzdő egyetemekig mindenütt, nemcsak az ország jelenéről, de a nemzet jövőjéről van szó. Különösképpen az értelmiség jövőjéért aggódom — és ez nem ellentmondás éppen most, amikor végre az értelmiség kellő megbecsülése van napirenden. De ha nincsen elég pénz tantermekre és a többi felsorolt gond is fennáll, akkor az értelmiség megbecsülése nem marad egyéb dicséretes politikai szándéknál. És most nem is beszélek a legfájóbb ügyről, a bérkérdésről. Az állagmegóvás az oktatásban, különösen a bérstagnálás éveiben az állagromlás veszélyével fenyeget. Amikor egyre több szó esik az értelmiségről, szinte kizárólag a műszaki értelmiségre gondolnak, pedig a humán értelmiség: tanárok, tanítók, jogászok, közgazdászok és ideszámítom az orvosokat is, és a társadalom és a természet kutatóit, csöppet sincsenek jobb helyzetben, nem övezi őket nagyobb társadalmi és anyagi megbecsülés, mint a műszakiakat. Ma az értékzavarok hullámverésében, új értékek keresésének kereszttüzében, a humán értelmiségnek — és ez a szó a humanizmusra is utal — a társadalomban is és a gazdaságban is egyenrangú a szerepe a természettudományos, a műszaki értelmiségével. Meggyőződésem, hogy a műszaki értelmiség is csak akkor képes lépést tartani az emberi haladással, az európai hagyományok kellő felismerésével és a globális újítások elsajátításával, ha mélyen átitatja az anyanyelvi műveltség, az esztétikai tájékozottság, de hadd ne fogalmazzak ilyen elvontan, ha egyaránt ismeri és szereti Arany Jánost és József Attilát, Rembrandtot és Picassót, Mozartot és Bartókot. A költségvetés kulturális vonatkozásairól éppen ebben az összefüggésben beszélek. Ahhoz, hogy a ma alkotó írók és művészek szárnyat bonthassanak, hogy könyveik megjelenhessenek és ne csak a megírás után két vagy három évvel, hogy darabjaik színpadon és vásznaik, szobraik megfelelő kiállító helyiséget, zeneműveik hangversenytermeket kapjanak, nélkülözhetetlen az állam támogatása. Ez egyébként — és ezt hangsúlyosan mondom — a szocialista kulturális politika hagyományos és szerves, szerintem elidegeníthetetlen része. Az állam mecénási szerepe azonban máris megszűnőben van és vele együtt jellemző módon eltűnik az a mecénás szó is. Helyette ma szponzorok vannak. Sőt olyan nyelvgyötrést is hallottam, hogy ezt mi „szponzorizárjuk" vagy ők „szponzorálják". Mármint ha vannak, „szponzorálnak". A három, illetver a 9 százalékos csökkentés azonban mindenképpen azt jelenti, hogy a minisztérium és a tanácsok támogatása még tovább apad. A színházak, a könyvkiadók, a filmművészet és a filmipar már eddig is gazdasági bűvészmutatványokkal, a színvonalnak tett engedményekkel küzd. A könyvtárak feltöltése akadozik. Márpedig éppen a kultúrának ezeken a színhelyein, műhelyeiben és porondjain még újabb tíz-tizenöt százalékot le kell faragni a megmaradt állami mecénásságból. Félő, hogy tovább csökken a magyar kultúra teremtő készsége és művészi rangja, aminek pedig ország-világ előtt nagy a becsülete. Tisztelt Országgyűlés! Éppen most az egész magyar társadalomra óriási, újszerű, a szürke agysejteket munkára serkentő, az alkotókat megihlető intellektuális feladatok várnak. Az alkotó értelmiségnek, a művészeknek és az íróknak semmi máshoz nem hasonlítható és semmi mással nem pótolható hivatásuk van: az emberek tudatának és öntudatának kifürkészésében, érzelmeik kifejezésében, a helyes társadalmi tudat kialakításában, a világkép és ezen belül a megváltozott és változó szocializmuskép formálásában. A mai magyar viszonyok közt ez annyit jelent, hogy a gondolkodó és alkotó értelmiséget és műhelyeiket úgy is fel lehet fogni, mint a kibontakozás háttér-intézményeit. Kérem a kormányt, gondoljon erre. Ezért talán nem értelmiségi öntúlértékelés, ha arra is kérem a miniszterelnököt, az éppen átalakított, dinamikusabb igényű és stílusú kormányt: ne csak majd a jövő évi költségvetésben tekintsen el a művelődés és az oktatás további csökkentésétől, mert ez. katasztrófához vezetne, hanem már ebben a költségvetési évben is szólaljanak meg azok a csengők, amelyekre más összefüggésben utaltak, már ebben a költségvetésben is kísérje ugyanolyan figyelemmel az oktatás és a kultúra helyzetét, mint a gazdaságét és ha baj van, lépjen közbe, akadályozza meg az újabb bele vágásokat. Tisztelt Országgyűlés! A költségvetést aggodalmaim hangoztatásával elfogadom. (Taps.) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Most folytatjuk tanácskozásunkat ott, ahol kezdenünk kellett volna