Országgyűlési napló, 1985. I. kötet • 1985. június 28. - 1987. június 26.

Ülésnapok - 1985-2

Ill Az Országgyűlés 2. ülése, 1985. október 10-én, csütörtökön 112 fel három konkrét példát. Az egészségüggyel kell kezdenem, nemcsak mint számomra bevallottan legkedvesebbel, hanem mint a legmeggyőzőbb programok egyikével. Köztudott, hogy az elmúlt öt évben az egészségügy fejlesztését kiemelten kezeltük. Ennek ellenére komoly gondokkal kell megküzdenünk ezen a területen. Kedves kolléganőm, Borszéki Erzsébet szóvá is tette ezeket. Az átlagot meghaladó mértékű támogatás sem volt elég, hogy az egyre drágább gépeket és épületeket megfizethessük, hogy valamennyi elöregedett kórházunkat, rendelőnket rendbehozzuk, hogy az egyre nagyobb számban jelentkező betegeket tisztességgel ellássuk. Á legtöbb fejfájást mégsem ez okozza. Sokkal inkább az, hogy a megfeszített munkának nagyon lassan mutatkozik meg az eredménye. Az emberek egészségi állapota nem javult, a halálozás mutatói pedig rosszak. Hiába vannak jól képzett szakembereink és viszonylag tűrhetően felszerelt intézeteink, ha például az infarktusban meghaltak kétharmada el sem jut a kórházig. Nem gyógyítható eredményesen vagy sehogy számos betegség, ami az ártalmas szokásokból, az egészségtelen életmódból ered. Változatlanul a legkevésbé képzett fizikai dolgozók vannak kitéve a legtöbb kockázatnak. Az egészségügy képtelen egyedül megküzdeni azokkal a károsodásokkal, amelyeket az egyén és annak egészségét veszélyeztető környezete okoz. Mi lenne, ha nemcsák az egyre sokasodó betegekkel törődnénk? — tették fel maguknak önkritikusan és reálisan a kérdést az orvosok, és válaszul elkészítették az első olyan társadalmi-szakmai programot, amelynek hangsúlyozott célja az egészség megőrzése, az egészséget veszélyeztető kockázati tényezők csökkentése és csak harmadsorban a gyógyítás. Azt ajánlják, hogy a kormány és maga az egészségügyi tárca is a jövőben az egészséges emberekre, az egészség ügyére fordítson több pénzt, több figyelmet. Egészségügyi gyermekotthonok építése helyett az anyák és gyermekek védelmére költsünk, gyermekideggondozók, kórházak bővítése helyett inkább a családok támogatására fordítsunk több gondot. Az egészségre vonatkozó ismereteknek, a nevelésnek, az otthoni és a munkahelyi egészségvédelemnek a korábbinál nagyobb szerepet szánunk — a járadékosok, baleseti ellátások, táppénzen levők számának csökkentését remélve — Széles Lajos elvtárshoz hasonlóan! Mindezek, valamint az egészséges életmód propagálása érdekében az orvosoknak és egészségügyieknek foglalkozniuk kell a sport és a testnevelés ügyeivel, az egészséges ételek és italok árával. Meg kell ismerkedniük az alkoholizmus és az új szenvedély-betegségek megelőzésének bonyolult módszertanával, a tömegkommunikáció számos egyáltalán nem szokványos orvosi feladattal. Gyógyítani már tudunk, tie meg kell tanulnunk azt is, miképpen lehet kevesebb a gyógyítandó. Rendkívül nehéz ez persze a napi feladatok súlya alatt. Azt sem állítanám, hogy ezért a programért mindenki lelkesedik. Az átállást azonban nem halogathatjuk, mert az első eredményék csak hosszabb távon, 10—15 év múlva jelentkezhetnek. A művelődésügyben a gyermekvédelem tennivalóit is hasonló felfogásban gondoltuk végig. A veszélyeztetett gyerekek nagy számát és helyzetét ismerve sem mondhatunk mást, mint azt, hogy az egészséges családoknak kell megadnunk minden segítséget gyermekeik harmonikus felneveléséhez. A szülők képzettségén, száktudásán, lakáshelyzetén, keresetén, egészségi állapotán sok minden múlik. Családalapításuk feltételeit, gyerekeik ellátásának körülményeit, együttmaradásuk esélyeit kell anyagi eszközökkel, tanácsadással; szolgáltatásokkal javítanunk, hogy minél ritkábban kerüljön sor válásra, intézeti elhelyezésre, és állami gondozásra. Családvédelmi központok kiépítését, a nevelési tanácsadók, az iskola-pszichológusi hálózat, a lakóterületi szolgáltatások, a nevelőszülői rendszer bővítését tervezzük, mert nem vezethet eredményhez — tartós eredményhez —, ha csak újabb nevelőotthonokat és javítóintézeteket építünk, ha a bírák és gyermekfelügyelők számát növeljük. Ebben az összefüggésben nyer új tartalmat az általános iskolai végzettség jelentősége, a szakmunkás bizonyítvány haszna és a pályakezdés nehézségeinek a csökkentése. A közoktatás elsődlegességét is azért hangsúlyozzuk, mert minden gyereket megbízható tudással, kötelességre és a munka szeretetére nevelve, egészségesen és erősen, biztos értékekre támaszkodva szeretnénk kiengedni az életbe. Tudjuk azt is, hogy amit a gyermekek megtanulnak az iskolában, az ránk is visszahat. Kedvet csinálhatnak nekünk a kiránduláshoz és az olvasáshoz. Kézenfogva elvihetnek bennünket az iskolák sportrendezvényeire és színházba. Ránk szólhatnak, ha egészségtelenül étkezünk, és ha cigarettára gyújtunk. Éppen ezért kell mindenben támogatnunk az oktatást. Olyan irányítási, bérezési, gazdálkodási, módszertani változásokat tervezünk, amelyek erősíthetik és természetessé, mindennapivá tehetik a családok és a pedagógusok, a munkahelyek és az oktatók, az iskolák és a lakóhelyek kapcsolatait. A harmadik példámat hadd válasszam a társadalombiztosítás köréből. Éppen azért, mert ennek az intézményrendszernek a létrejöttét eredetileg nem a megelőzés szándéka vezérelte. A biztosító eddigi, majdnem 100 éves gyakorlata azt igazolta, hogy a rendelkezésre álló pénzeszközöket nemcsak segélyekre, betegségi ellátásra és rokkant-nyugdíjra kell elköltenünk. Sokszorosan megtérül a nevelésre, a propagandára, az egészségvédelemre, az átképzésre és a rehabilitációra fordított összeg. Viszont igen drága következményei vannak, ha a megelőzésben lusták és szűkmarkúak vagyunk. A társadalombiztosítás éppen ezért a következő öt évben is elsőlegesen a családok támogatását,^ a gyermekgondozási díj kiterjesztését, a családi pótlék értékállandóságának megteremtését, az átképzést, az egészségi állapotnak megfelelő munkahelyek kialakítását szorgalmazza. A korábbinál nagyobb érzékenységgel kell ugyan minden rendelkezésünkre álló eszközzel támogatnunk a segítségre szorulókat, de ez a