Országgyűlési napló, 1985. I. kötet • 1985. június 28. - 1987. június 26.

Ülésnapok - 1985-6

437 Az Országgyűlés 6*. ülése, 1986. március 20-án, csütörtökön 438 idegrendszerének a legfőbb mozgatót, a társadalmi életképességet kell szolgálnia, még akkor is, ha nem tud mindig csupa szépről és örömről beszámolni. Ám arra sincs joga, hogy hallgasson, vagy lefokozzon eredményeket, hogyha ilyesmivel találkozik. Az újságíró egyfajta nemzetközi versenyhelyzetben van, mégha ezt nem is érzi mindenki. Fejünk fölött idegen műholdak keresik programjaikkal a szemünket, külföldi rádióhullámok jutnak el az agyunkig, érkeznek a video- és hangkazetták, a hatásosnál hatásosabb műsorok. Az olvasók, nézők és a hallgatók egyre több kérdésre várnak választ. Több irányba tágul és mélyül az érdeklődés az egyetemes internacionalista dolgok és a lakóhely, a szűkebb környezet iránt egyaránt. Ügy látszik, hogy nincs megállás, nincs elzárkózás. Nagy kincsünk a hazai információra, magyarázatra váró állampolgári bizalom, aminek a megőrzéséhez a sajtónak hathatósan hozzá kell járulnia. Hogyan? Érdekesen és őszintén. Mindig gyorsan, ugyanakkor körültekintően, frissen és tudatosan, újszerűen és tisztességesen, egyszerre sokszínűen és elkötelezetten a szocialista értékek iránt. Annak a tudatában, hogy ami megjelenik, annak hatása van. Értelme pedig úgy van, ha megpróbálunk használni. Ha megpróbáljuk feloldani a közös gondokat, enyhíteni a magányt és az előfizetési díjért legalább egy mosolyt is igyekszünk odavarázsolni naponta az arcokra. Aki mindezt valóban Ady Endrétől, Bálint Györgytől és Rózsa Ferenctől tanult igényességgel és állandó készenlétben, a lapzárta sürgetésében teszi, az bizony sokszor érzékenyebb és vibrálóbb, mint mások. Még Engels is elismerte, mert átélte Karl Marx egykori újságíróval és szerkesztővel együtt, hogy — idézem — „az újságírás nagyon hasznos iskola, minden vonatkozásban rugalmasabbá válunk, jobban megismerjük tulajdon erőinket és megtanuljuk jobban lemérni őket és mindenekelőtt megtanulunk egy adott időre elkészíteni egy adott mennyiségű munkát." A baj rendszerint azzal kezdődik, ha ezt a nagyobb rugalmasságot, felfokozottságot valamiféle bajkeverésnek tudják be azok, akiktől az újságíró megítélése és végső soron az egzisztenciája is függ, és akik azt vallják, hogy van elég problémájuk a rádió, a tv, meg az újságok nélkül is. A feszültségeken és indulatokon érdemes okosan túllépni. Vigyázni kell a sajtó idegrendszerére, amely egyszerre ezer és ezer tudósító, publicista megfigyeléseiből, agyából áll. Az utólagos kritikák helyett több közös energiát kellene fordítani a kritikák megelőzésére. Kedves Képviselőtársak! A sajtónak nagyon fontos, kiemelt helye van a társadalmi munkamegosztásban. Hogy miért? Mert, aki megfosztja magát a nyilvánosság jelzéseitől, mivel azok — mondjuk — kellemetlenül érintik, védtelenebbé válik a tények kritikája ellen. Ez pedig már a valóság súlyos része és nem lehet egyszerűen helyreigazítani. Kezembe került egy politikai állásfoglalás röviddel az 1956-os ellenforradalom utáni időből, amely még azt is kimondta, hogy a közös gondolkodás jegyében országos vezetők milyen gyakorisággal folytassanak beszélgetést a szerkesztőségek képviselőivel. A társadalmi konszolidáció azóta előrehaladt, a kilátásba helyezett találkozások viszont megritkultak. Ugyanakkor mind a politika, mind a sajtó szorosabb együttműködést érdemel a hiteles és gyors, árnyalt információkat igénylő lakosság érdekében. A Magyar Újságírók Szövetsége kezdeményező és szervező erejére vár a feladat, hogy pótoljuk és megelőzzük a lemaradásokat. Nem, hogy személyesen, még a képernyőn is ritkábban találkozunk a kelleténél vezető hazai politikusokkal, és, olyan személyiségekkel, akiknek bizony jó lenne megismerni a nézeteit, a gondolkodását. Megindult például ugyan egy sorozatféle a televízióban, de nyomban abbamaradt, és azóta sem tudni, hogy a szerkesztő ment-e el, vagy a kedve ment el a bírálatok és az aggályoskodások miatt. Pedig, aligha ártott például a magyar igazságügynek, hogy megtudtuk a miniszterről, aki most a sajtótörvény fehér és fekete billentyűi fölött tartja a kezét, hogy nemcsak szeret, hanem tud is zongorázni. Kifogás tárgya csak az önmutogatás lehet és nem az, ha a párbeszéd jegyében az érdeklődést kielégítve szólal meg valaki. Az óvatoskodás helyett itt is bátrabban kellene vállalkozni. Tőlünk, a Petőfi Népe szerkesztőségétől, igényli a Bécs-Kiskun megyei pártbizottság, hogy segítsük elő a szocialista demokratizmus térhódítását. Mi azt tapasztaljuk, hogy ezzel újabb emberi tartalékok vonhatók be a feladatok megoldásába. A nyilvánosságnak igenis fontos szerepe van a felelősség, az úgynevezett szubjektív tényező energiáinak a felszabadításában. Ez jórészt tervszerűség és rendszeresség kérdése. Egy közönséges hétköznapi lapszámunkban csaknem 200 ezer betűnek van helye nap mint nap. Hacsak egyetlenegyet rosszul diktál az újságíró, elüt a gépírónő, vagy a nyomdában a gépszedő, elnéz késő este, éjszaka a szerkesztő, illetve a korrektor, másnap 200 ezer olvasónk vonja le munkánkról a konzekvenciáját. Csupán nekünk ennyi kemény, szigorú és befolyásolhatatlan kritikusunk van. Ugyanis nekik és róluk írunk, akik nem tiszteletpéldányként kapják a lapot, hanem pénzt adnak "annak a csapatmunkának a termékéért, amit a hírlapkiadó és a nyomdavállalat dolgozóival együtt állítunk elő, és végül a postai kézbesítő zárja a láncot. Hetente egy-egy regény terjedelmének megfelelő kéziratmennyiséget írunk és jelentetünk meg, akárcsak a többi, színvonalát és példányszámát szépen növelő megyei lap. Azt akarjuk, hogy minden betű a helyén legyen. Ez a folyamat már az informátornál megkezdődik. Az vezet célra, hogy mindenki hatóköre szerint és felelőssége arányában adhasson igaz tájékoztatást. Vagyis tényleg: korántsem öncélú a sajtótevékenység. Abban akarunk részesek lenni, hogy nagyobb nyilvánosságot nyújtsunk az ország, a megye társadalmát érintő fontos döntések előkészítésének és megvalósításának. Elsőbbséget adunk azoknak az írások-