Országgyűlési napló, 1985. I. kötet • 1985. június 28. - 1987. június 26.
Ülésnapok - 1985-5
319 Az Országgyűlés 5. ülése, 1985. december 21-én, szombaton 320 ELNÖK: Szólásra következik Tollár József képviselőtársunk. TOLLÁR JÓZSEF: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Elvtársnők, Kedves Elvtársak! Talán egyetlen ötéves tervünket nem előzte meg olyan mélyreható szakmai és társadalmi vita, mint a most törvényjavaslatként előterjesztett VII. ötéves terv. Talán nemzetközi légkörben pattanásig feszült aggódásunk is oldódott, és valamivel nagyobb reményekkel készülhetünk egy hullámvölgy után biztató, építő szakaszra. Az előterjesztés, valamint annak indokolása mind a jelenlegi, mind ia várható helyzetet illetően reális képet nyújt és vázolja szerény lehetőségeinket, amely egyúttal azt is jelenti, hogy beszűkült mozgásterünk csak igényeink mérsékelt kielégítését biztosítják. Ismerve az objektív feltételeket, és bízva abban, hogy az elhatározott célok következetes végrehajtásai javítják esélyeinket a tervezetet meghaladó eredmény elérésére, szeretném a figyelmet felhívni a terv egyes tételeinek fontosságára, illetve a kellő hangsúlyt nem kapott, vagy éppen figyelmen kívü hagyott tényezőkre. A terv azzal számol, hogy a KGST-Jegyüttműködés keretében gépipari exportunk mérséklődését 'könnyű- és élelmiszeripari tételekkel 'kell ellensúlyoznunk. Ugyanakkor ezen ágazatok átlagon felüli fejlesztését elősegítő intézkedésekről, a terv nem tesz említést. Üdvözöljük a terv azon fejezeteit, melyek kilátásba helyezik adó- és szabályozórendszerünk korszerűsítését. E területen a reformok gyors megvalósításának igen fontos szerepe van, mert az időtényező, a rugalmasság és 'alkalmazkodóképesség legfontosabb alapfeltétele. Ügy érezzük, hogy csak formai kérdések így sem viszik gyorsan előre ügyünket. Mire gondolok? Az inflációtól való félelem által vezérelt szabályozók korábban is és az új tervidőszakban is indokoltnál szűkebb korlátok közé terelik a vállalati vezetők ösztönzési lehetőségeit. Ettől mégis jelentőssé vált az infláció, miközben a munkaerő ára nemcsak a munkához, de a munkaerő létfeltételeihez képest is devalválódott. Tudomásul kell venni, hogy nyitott gazdaságunkban a munkaerő árának is közelíteni kell a nemzetközi arányokhoz, az élőmunka, s különösképpen a szellemi munka vaiós értékeihez. A különféle munkaközösségek, gm ; k-k, vgmk-k működésének egyik legfőbb pozitív eleme, hogy bebizonyította: à magyar munkaerő többre képes, mint amennyire legális vállalati keretek között ösztönzik. Ha az ösztönzés kereteit még szűkebb keretek 'közé szorítjuk, ha a bányászt vagy fonónőt a vállalati bérszínvonal kímélése miatt indokolatlan gmk-s ikeretek között túlmunkára késztetjük, egyik célunkat sem tudjuk igazán elérni, csupán a formai keretek változnak. Ha a szükség hatékonyságtöbbletet indokolatlan keretek és idő alatt produkáljuk, miközben a vásárlóerő is indokoltnál nagyobb méretűre duzzad, a szervezettebb vállalati keretek helyett a gmk^k körülményei között. És még egy dologról nem szabad megfeledkezni. A szocialista viszonyainkat meghatározó közhangulatot is rontják a nem mindig teljesítménnyel arányos jövedelemkülönbségek. Ugyancsak e gondolatkörnél kell megemlíteni, hogy többszintes és korszerűtlen adórendszerünk rontja a külpiaci versenyképességünket, rosszul orientál és a központosított jövedelmek túlsúlya miatt a döntési súlypontok is felesleges mértékben centralizálják. A kilátásba helyezett reformok gyorsításával még a tervcélként kitűzött egyensúlyi és stabilizálási kérdések megoldása felé is gyorsabban haladhatnánk. Gazdálkodó szervezeteink évek óta visszatérő gondjai a hiánygazdálkodással kapcsolatban aligha szűnnek meg, a még fokozottabb takarékosságra ösztönző, kedvezőtlenebb nyersanyag- és energiaellátási helyzetben. Ugyanakkor a korábbinál is nagyobb szerepe lenne egy hatékonyabb piacmechanizmusnak és ellenőrzésnek, amelyben az optimális forgalmazási csatornák a legfontosabb alapanyagok ellátási felelőssége és az árpolitika tényezőit kellene javítani. Olyan forgalmazási modelleket kell kialakítani, amelyek a legfontosabb alapanyagok ellátásánál, az ellátás mellett viszonylagos árstabilitást is garantálnának. Belátható, hogy megfelelő ellátási háttér, s a világtendenciákkal összhangban lévő árpolitika nélkül nem lehet szervezett és versenyképes piacgazdálkodást, termelésirányítást megvalósítani. Az anyagellátás hiányosságai nemcsak a folyó termelésre vannak kihatással, de már a termékfejlesztés stádiumában is bizonytalansági tényezőket képeznek. A törvényjavaslat mind bevezetőjében, mind záró rendelkezésében a termelés hatékonyságát emeli ki, mint további fejlődésünk alappillérét. Közel harminc éve e területen tevékenykedő ipari vezető mélyen átérzem az ennek érdekében kifejtett tevékenység súlyát és az eredményességért való személyes felelősséget. Merem állítani, hogy az általam vezetett kollektíva is — az irányításban megújuló demokratizmus szellemétől fűtve — teljes mértékben azonosul hazánk és népünk közös céljaival, gondjaival. S ez bizonyára így van iparunk, mezőgazdaságunk és a termelőszféra más gazdálkodó egységeinél. De vegyük figyelembe, hogy a termelés hatékonyságán kívül egy népgazdasági hatékonyság is létezik, amely végső soron a nemzetközi versenyképesség igazi fokmérője. Ez a termelőszférán kívül magában foglalja a különféle intézményrendszer széles körét, amelyről viszonylag kevés szó esik. Úgy érzem, hogy jobban ki kellene hangsúlyozni a költségvetési politika területén is megvalósítandó takarékosság jelentőségét, intézményrendszerünk korszerűsítésének szükségességét. Felül kellene vizsgálnunk egyes irányító és funkcionális, valamint társadalmi szervezetek párhuzamos tevékenységét, létszámuk indokoltságát. Még akkor is, ha ez nemcsak az iparon belüli átrétegződés és átképzés igényét váltaná ki, még akkor is, ha a teljes foglalkoztatottság elvének érvényesülését így nagyobb erőfeszítéssel lehetne megvalósítani. Hatékonyságunknak, versenyképességünknek ez is része és összetevője. Egyet lehet érteni azzal, hogy a műszaki haladás felgyorsítása elengedhetetlen, ugyanakkor a terv szerény keretei között félő, hogy a még
