Országgyűlési napló, 1985. I. kötet • 1985. június 28. - 1987. június 26.

Ülésnapok - 1985-4

211 Az Országgyűlés 4. illése, 1985. december 20-án, pénteken 212 geit alaposan mérlegelve, felelősen készítette el a kormány a tárgyalásra került törvényjavaslatot. A mondandóm inkább a végrehajtás gyakorlatához kapcsolódik és csupán egyetlen gondolatkörhöz, nevezetesen ahhoz, hogy milyennek ítélem magam is, és még néhány Vas megyei gazdasági vezető a gazdasági munkánál érvényesülő személyes érdekeltséget. A most folyó VI. ötéves terv teljesítésének előzetes értékelése szerint a gazdasági élet számos területén nem tudunk érdemben előre lépni. Termékeink minősége alig javult, lassú a termékmegújítási folyamat. A termelés hatékonysága messze a tervezett érték alatt növekedett. A külgazdasági egyensúly javításának költségeit nem tudtuk a (hatékonyság javulásával ellensúlyozni. Nem kielégítő sokhelyütt a munkafegyelem. És mindezen gondok ellenére több igen jelentős eredményt könyvelhetünk el. így többek között a tervezettnél korábban megállítottuk az ország eladósodási folyamatát, és még 1,8 milliárd dollár külkereskedelmi aktívumot is elértünk. Felötlik az emberben a kérdés: mennyivel előbbre juthattunk volna akkor, ha az előbb felsorolt, és jócsíkán a munkánk fogyatékosságaiból eredő gondok nem, vagy kisebb mértékben jelentkeznek. Biztosan kevesebb gonjjjjnk maradt volna a következő évekre, ha a termelést végző műhelyekben, irodákban és az irányító hatóságoknál fegyelmezettebb munkát végeznek. A VII. ötéves terv igen magas hatékonysági követelményeket állít. A komplex hatékonysági mutatónak 17—19 százalékkal kell növekednie a VI. ötéves terv idején elért hat százalékos növekedéssel szemben. Ez a háromszoros érték talán a legkeményebb feladata a tervnek. A teljesítéséhez az eddigi minőségű munka és magatartás nem lesz elég. Fontosnak tartom éppen ezért, hogy minden olyan féket, amely a hatékonyabb munka ellen működik, oldjunk fel, s ezt mielőbb meg kellene tenni. Az a véleményem, hogy gazdasági életünk irányítási módszere és gyakorlata nem következetes a hatékony, az eredményes gazdasági munka minősítésénél. Nem elégséges a jó munkára való ösztönzés ereje. Ezt a kritikát elsősorban a bérszabályozási módszereink fogyatékosságaival kapcsolatban mondom. A már hosszabb idő óta alkalmazott bérszabályozási gyakorlatunk alapelve a következő: a szabályozás teljesítménynövekedés nélkül — sőt bizonyos teljesítmény-visszaesés esetén is — engedélyezi, hogy adómentesen többletbért kifizethessenek a gazdálkodó szervezetek. Az eredményesen működő vállalatokat pedig progreszszív mértékben adóztatja a többletbér kifizetéséért. Az adóztatás önmagában nem kifogásolható, sőt kívánatos. Az viszont nem szerencsés dolog, hogy az adózás mértéke miatt a vállalatok között a kereseti színvonal nivellálódott, sőt igen gyakran adódik olyan eset, amikor nem a leghatékonyabb vállalatok tudják legjobban megfizetni a dolgozóikat. Azt hiszem, sokan egyetértenek velem abban, hogy az országban meglévő teljesítményhiány jórészt e nivellálódás miatt alakult ki, és bizony ma már a jól gazdálkodónak minősített vállalatoknál sem megy teljes fordulattal a munka gépezete. A bérek kiegyenlítődésével kapcsolatban egy olyan példát említek, amelyet egy évente megjelenő statisztikai kiadványból vettem, többszáz eset közül. Az egyik vállalat tartósan, évek óta jó teljesítményt mutat egy másik vállalathoz képest. Az egy foglalkoztatott által előállított tiszta jövedelemben a különbség háromszoros, az egy foglalkoztatott által előállított nettó termelési értékben a különbség kétszeres. Ugyanakkor a két vállalatnál a dolgozók személyi jövedelmében mindössze tíz százalék a különbség a jobban gazdálkodó vállalat javára. 1985. január 1-én új bérszabályozási formák léptek életbe, amelyek már figyelemre érdemes, kedvező változásokat tartalmaztak. Különösen az volt meggyőző, hogy a kormány a bérszabályozás stabilizálásának alátámasztásaként hároméves elkötelezést írt elő a vállalatoknak. Sajnos, 1986. január 1-én a három évig változatlannak vélt szabályozás módosul, s a változás legfőbb jellemzője, hogy ismét a nivelláláshoz tértünk vissza. Gondjaink vannak a társadalomban a tisztességtelenül szerzett, magas jövedelmet élvezők számának növekedése miatt. Érzékeljük, hogy milyen élénken és elmarasztalóan reagál erre a társadalom. Nem volna-e bölcs dolog azt megtapasztalni, miként fogadná a társadalom, ha kiemelkedő gazdasági teljesítményért élvezhetnének az arra rászolgált kollektívák az átlagot lényegesen — mondjuk ötven százalékkal, vagy esetleg 100 százalékkal — meghaladó jövedelmet. Sok szó esik mostanában arról, hogy helyre kell állítani a főállás becsületét. Ez a becsület azért veszett el, mert több helyen a dolgozók többre tartják a mellékállást a főállásnál. A bérszabályozásunk alapvetően a főállásban végzett munkára terjed ki, a mellékállás szabályozását más elvek szerint végezzük. A főállás és mellékállás gondolatköréhez tartozóan a vállalati gazdasági munkaközösségek létezését és működésük engedélyezését — mint gazdasági vezető — nem tartom teljesen átgondoltnak. Azt én értem, hogy a vállalati gazdasági munkaközösségek esetében az adószabályozás eredményeként a költségvetés jól jár. Az viszont már kérdésként vetődik fel bennem, hogy a főállású munka szabályozásánál miért 'kell szigorúbban adóztatni. Azt hiszem, hogy többen is egyetértenének azzal, hogy a gazdasági munkaközösségek részére munkabérként kifizetett összegnek legalább egy részével azonos bér a főállás tekintélyét és becsületét növelhetné. És talán attól sem kellene tartani, hogy a főállásban ennek fejében kisebb teljesítményt kapnánk cserébe, mint az a gazdasági munkaközösségek esetében van. Az előzőekben tett javaslaton, hogy a főállásban végzett eredményes munkát a mainál jobban meg kellene fizetni, sokat segítene mindazon a gondunkon és bajunkon, amit egyszóval hatékonyságnak nevezünk. A közgazdasági szabályok és törvényszerűségek alapján kiszámítható, hogy mennyi többlet munkabért lehet teljesítmény nélkül kifizetni, és ennek ellensúlyozására mennyi adót kell elvonni a teljesítményt nyúj-