Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-21

1353 Az Országgyűlés 21. ülése, 1983. június 24-én, pénteken 1354 kórházakban és az egyetemi klinikák egy részében az épületek állagának aggasztó romlása. Nehéz elhinni, de — egy három évvel ezelőtti felmérés szerint — a gyógyintézeti épületállomány 5,5 százaléka szanálandó, 24,5 százaléka rekonstrukciót, 28 százaléka fokozott felújítást igényel, míg 42 százaléka — a jelentés szerint — normál felújítással műszakilag még fenntartható. Ez több millió légköbméter felújítását jelenti, míg a teljesen alkalmatlanná vált épületek pótlása egymagában 600 ezer légköbméter beépítését tenné szükségessé. Nem merném megkérdezni, hogy erre mikor kerülhet majd sor. Megemlítem azt is, hogy az eltelt időszakban végbement fejlődés nagysága azzal is jellemezhető, hogy 1946-ban 36 ezer ágy működött az országban, ma közel százezret tartanak nyilván. Az ágyszám növekedése persze nem nettó többlet, mert benne van ebben az ágyak összezsúfolásából eredő szaporulat is. Abban az egyetemi klinikai épületben, amelyben én 38 éve dolgozom, a negyvenes években 70 beteget ápoltak, ma 290-et. Az ember egyik szeme sír, a másik nevet, ha azt látja, hogy például a nagyatádi kórház állagához és civilizáltságához képest egyik-másik egyetemi klinikánk a mai kívánalmakhoz mérten valósággal ispotálynak nevezhető. Ilyen körülmények között elfogadhatatlan az egészségügyi építkezések gyakori elhúzódása és a költségeknek ebből eredő növekedése. Ezzel a jelenséggel szemben évtizedek óta tehetetlenek mind a tanácsok, mind az illetékes minisztériumok. Az országgyűlés több bizottsága — vállvetve — megpróbálkozott ezzel, de eredmény nélkül. Nem értek hozzá, hogy mivel lehetne rábírni a nagyvállalatokat : ne vonják ki magukat az egészségügyi építkezések kivitelezése alól. Ha az ok a jövedelmezőség hiánya, akkor mégiscsak a szabályozáson kellene változtatni. A legsürgetőbb bajok enyhítésére szeretnék néhány konkrét javaslatot tenni, amelyek talán a mai nehéz körülmények között is mérlegelhetők. Az előttünk fekvő jelentésekből is kitűnik, hogy az építési tervek egy része nem valósul meg az esedékesség esztendejében. Ilyenkor a fel nem használt pénz veszít az értékéből, nem is szólva arról, hogy az építkezés költségei — ettől függetlenül — emelkednek. Ha az építtetők idejekorán bejelentenék a Tervhivatalnak, hogy a keretet nem tudják idejében felhasználni, akkor annak még talán volna rá lehetősége, hogy a föl nem használt kereteket átcsoportosítsa olyan építtetők részére, akik kész tervvel és kivitelező kapacitással rendelkeznek. Arra gondolok, liogy az egészségügyi intézmények középtávú beruházási és felújítási tervei szükségképpen a tervszámokhoz igazodnak. Ilyen körülmények között az időközben felmerülő, kisebb volumenű munkálatokra nem kerülhet sor — holott ezek, bár kisebb igényűek, sokat enyhíthetnének a tűrhetetlen zsúfoltságon, segítenének a higiénés fogyatékosságok felszámolásában és más jellegű, újonnan adódó, olykor egészen égető feladatok megoldásában. További idevágó javaslatom az volna, hogy a kormány az egészségügy sajátos helyzetére való tekintettel legalább ebben az ágazatban tekintsen el a beruházás és a felújítás éles elhatárolásától» Az egészségügyben ma minden négyzetméternyi területnövekedésnek nagy a jelentősége — márpedig a területnövekedés fogalmilag beruházásnak minősül. El tudnám képzelni, hogy az előbb említett kisebb volumenű munkákra vonatkozóan megállapítanák azt az értékhatárt, mondjuk 10 millió forintot, amelyen belül nem tesznek különbséget beruházás és felújítás közt, és ezáltal a rendelkezésre álló vagy újonnan rendelkezésre bocsátott kereteket a mindenkori szükségleteknek megfelelően szabadon felhasználhatóvá tennék. Lehet, hogy teljesen szakszerűtlen az, amit javasolok az illetékes pénzügyi fórumok számára, de úgy tűnik, hogy a köiülményeink közt kívánatos rugalmas gazdálkodás körében talán ezek a furcsa, formabontó ötletek is még fontolóra vehetők. A helyszűkével küzdő egészségügyi intézményeknek ez is nagy segítség volna, mert vannak olyan égetően sürgős feladataik is, amelyekkel bajos megvárni a következő tervidőszakot. Tisztelt Országgyűlés! Az egészségügyi törvény minden magyar állampolgárnak biztosítja a magas szintűnek és ingyenesnek szánt ellátást. Az országban ez idő szerint 157 tanácsi kezelés alatt álló kórház van, amelyek az országos ágyszámnak több mint háromnegyed részét fogadják be. E kórházak mindegyike más-más tanács felügyelete és igazgatása alatt áll. Ember vagy minisztérium legyen a talpán, amely mint ágazati felelős ennyi kórházban és sokszorosan ennyi számú osztályon belül szavatolni tudja az egységes színvonalat és azt, hogy ki-ki az átfogó egészségügyi koncepció szerint neki rendelt feladatnak a törvény szelleme és betűje szerint eleget tegyen. Érthetően, vannak tanácsok, amelyek különös súlyt helyeznek a kórházak fejlesztésére, vannak viszont, amelyek — a körülmények folytán — más feladatokat tekintenek előbb valónak. Persze, ki-ki a saját körülményeit ismeri a legjobban, és a tanácsi önállóság vitathatatlanul politikai rendszerünk egyik szilárd pillére, és a demokráciának, a felelősségvállalásnak egyik legjobb iskolája. De az egészségügyi ellátás törvény által megkívánt színvonalának biztosítása egy ilyen szerteágazó, a helyi döntésektől nagymértékben függő hálózatban akkor sem szavatolható, ha a ráfordítások jelentős részét az állam központi forrásokból nyújtja. A minisztériumnak csak a megyei kórházakban van közvetlen beleszólása a kinevezésekbe, sőt, akár a betegosztályok belső összetételének alakításába, holott az előbbi a munka színvonalát, az utóbbi a szakellátás kapacitását érinti. Azt világosan kell látni, hogy bárhol mutatkozik zavar a helyi ellátásban, az ott, a helyszínen károsítja a betegellátást, vagy a terheket egy másik intézményre hárítja. Az ókori Róma, amelytől a világ a jogot és az államigazgatást tanulta, azt a gyakorlatot követte, hogy nehéz időkben a központi hatalmat erősítette. Talán nem kell tovább bizonygatni, hogy az egészségügy is érzi az idők szorítását, arról nem is szólva, hogy a világban végbemenő gyors műszaki fejlődés az egészségügyben is igen komoly, alig kielégíthető devizaszükségletekkel jár, és ez önmagában is szükségessé teszi az importálandó eszközök körültekintő megválasztását és a közérdekű prioritások szerinti szétosztását. Ami a szükséges és részben már folyamatban levő fejlesztési programokat illeti; sürgető feladat-