Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.
Ülésnapok - 1980-21
1351 Az Országgyűlés 21. ülése, 1983. június 24-én, pénteken 1352 ELNÖK: Szólásra következik dr. Petri Gábor képviselőtársunk. DR. PETRI GÁBOR: Tisztelt Országgyűlés! A Minisztertanács elnökének tegnapi nagyszabású beszámolója a helyzet komolyságához illő és a magyar társadalom politikai érettségéhez méltó világossággal tárta fel gazdaságunk jelen állapotát, a nehézségek leküzdésében már eddig elért biztató eredményeket, és megjelölte azt az utat, melyen a következő, várhatóan küzdelmes években haladnunk kell. Az általa kitűzött célok szem előtt tartásával ezúttal is a magyar egészségügy néhány aktuális kérdését hozom szóba. A rég ismert adomára emlékezve azt mondhatják az országgyűlés régi tagjai, hogy nekem mindenről ez jut eszembe, de minthogy már ötvenedik szolgálati évemet töltöm ebben az ágazatban, így ha valamihez, ehhez értek a leginkább és bizony erről is van bőven mit mondani. Ettől független köszönettel tartozunk azért, hogy az egészségügy társadalmi súlyát méltányolva, a kormány az elkerülhetetlen takarékossági rendszabályok közepette is kiemelt figyelemmel kezeli az egészségügy fenntartási szükségleteit. Az egészségügyben is jó ideje napirenden van a gazdaságosság és a hatékonyság kérdése. Ennek a jelentőségét nemcsak az a tény jelzi, hogy az egészségügyi kiadások az ország költségvetésének jelentős hányadát képviselik, hanem méginkább az, amivel kevésbé szokás számolni : hogy az apparátus jó működése mit jelent a munkaerő épségben tartása és újratermelése által, másfelől az átmeneti vagy éppen végleges kiesés a munkából mekkora népgazdasági veszteséget okoz. Nyilván ilyenféle megfontolások vezették az egészségügyi kormányzatot, amikor néhány éve meghirdette a progresszív ellátást és az egészségügyi integráció programját. A hivatalos jelentések nemrégiben biztató kezdeti eredményekről számoltak be, de a tartalmi eredmények felmérése elég nehéz. A tényleges sikernek az a feltétele, hogy ne csupán az ellátás különböző szintjei közötti kapcsolat javuljon, hanem az egyes szintek konkrét teljesítménye is növekedjék. Ez pedig olyan dolog, amiről a szokványos jelentésekből nem egykönnyen lehet tiszta képet kapni, csupán igen alapos és tárgyilagos helyszíni vizsgálatokból. A globális statisztikai adatok általában sok fontos részletet elkerülhetetlenül elfednek. Erről mindig Radnóti ismert sorai jutnak eszembe: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály." Az Egészségügyi Minisztérium nyilván ennek a tüzetes betekintésnek a feladatát szánta az országos intézeti hálózatnak, de tapasztalatom szerint az említett hálózat sem létszámviszonyai, sem jogköre szerint aligha lehet képes ennek a nehéz és igen kényes feladatnak az ellátására. A magyar egészségügyi politika a világszerte elfogadott alapelvek szerint, az úgynevezett alapellátás fejlesztését tekinti kiemelt feladatának, de úgy vélem, hogy a körzetek számának további szaporításával és akár további felszerelésével sem érhető el egykönnyen, hogy a körzetekben lényegesen növekedjék az úgynevezett befejezett kezelések száma. Ez igazság szerint csak a természetüknél fogva rövidlejáratú betegségek esetén valósul meg. A körzeti orvosi munka tényleges hatásfokát csak a körzetenként kezelt betegek közti táppénzes-állomány tüzetes felmérésével, és szakszerű viszonyításával lehetne lemérni. A körzeti orvos teljesítménye akár a gyógyítás, akár az annyira kívánatos megelőzés és gondozás terén nagyobb mértékben múlik áz orvos mellé adott szaksegítségen, mint magán az orvo T son. Tapasztalatom szerint a magára hagyott orvosnak sem a mai orvosképzés, sem felszereltsége többnyire nem nyújtja a szükséges diagnosztikai biztonságot, melyen az úgynevezett befejezett kezelés alakulhat. A falusi körzetből eljuttatni a rászoruló beteget az igényesebb vizsgálatok színhelyére, indokolatlan bürokratikus nehézségekbe ütközik, és ami ennél rosszabb, költséges és időrabló utazgatást tesz szükségessé. A nyilvánvaló központi jószándék ellenére a kistelepülésen működő orvosnak gyakorlatilag nincsen szakfelügyelete, sem igazi gazdája. Célszerű megoldásnak vélném a körzeti szolgálatnak a kórház rendelőintézeti egységgel való közvetlen szervezeti összekapcsolását. Van egy másik idevágó javaslatom is. Ha a kórházak rendelkeznének megfelelő röntgen-készü lékkel és alapszintű laboratóriummal fölszerelt mentőautókkal, akkor ezeken látogathatnák végig alkalmas időbeosztás szerint a távolabb eső körzeteket, hogy a helyszínen végezzék el azokat a vizsgálatokat, amelyek végett különben utaztatni kell a beteget. Legalább egy-egy járásban érdemes volna próbaképpen kísérletet tenni ezzel a „motorizált körorvosi" megoldással, melynek semmi kockázata nincs, de ha beválik — ahogyan én feltételezem —, akkor a körzeti ellátás hatásfokát egycsapásra megemelné. Ez pedig egyáltalán nem csekélység, ha meggondoljuk, hogy hivatalos adatok szerint állítólag évenként sokkal több mint százmillió alkalommal fordulnak orvoshoz szerte az országban. Ennyire mégsem vagyunk betegek. Hasonlóan megdöbbentő tény, hogy 1982-ben a statisztikai zsebkönyv szerint a naponként táppénzen levő dolgozók száma 248 ezer, az egy dolgozóra eső táppénzes napok száma évenként 15,9, és az egy évre eső táppénzes napok száma az országban 66,7 millió volt. I Hogy a betegség mibe kerül a társadalomnak, azt nemcsak az egészségügyi hálózatra fordított költségek alapján kell megítélni, hanem ehhez hozzá kell adni azt is, amit elmaradt teljesítményben jelent ez az évenkénti 66 és fél millió táppénzes nap. E döbbenetes számok mögött megbújnak nem szorosan egészségügyi problémák is, de ezek elemzése nélkül is megállapítható, hogy az egészségügyben számos más társadalmi jelenség is lecsapódik. Éppen ezért az egészségügyi ellátás racionalizálása igen nehéz feladat, de megoldására mégis törekednünk kell minden tőlünk telhető eszközzel. A másik súlyos kérdés — amelyet szeretnék szóba hozni — a magyar kórházügy. Meg kell állapítani, hogy az eddigi fejlődés igen jelentős volt. Sok kisebb helyen is épültek korszerű, feladatukhoz képest jól felszerelt kórházak. Befejeződött, vagy folyamatban van néhány nagy megyei kórházunk — jelentős bővítéssel egybekötött — rekonstrukciója. E fejlesztés szomorú árnyoldala a régebbi