Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-20

1307 Az Országgyűlés 20. ülése, 1983. június 23-án, csütörtökön 1308 Bizonyos mértékig azzal az ellentmondással együtt, amit a gondok természete hordoz. Bár ezen ellentmondásoknak nem kellene mindig olyan éleseknek lenniük, mint amilyenek — ez egyben tartalékaink közé is tartozik. Természetesen csak mozaikokat tudok én fölvetni. Az egyik : lényegében a magyar ipar és más felhasználók jelentős része számára is alapanyagot gyártó acél-, alumínium-kohászat ma — ismerten — nincs könnyű helyzetben. Megyénkben ez közvetlenül közel 20 ezer embert érint, közvetve még többet. A helyzet alapvető okait tudjuk. S ma a megítélés szempontjából, főleg ezen iparágak kádereinek megítélése szempontjából az okok igazi sorrendje korántsem közömbös. Én körülbelül így tudnám összerakni: világgazdasági helyzet, fogyasztás és árhelyzet, belső gazdasági helyzet, fogyasztási és árhelyzet, a szabályozórendszerből fakadó néhány dolog és vállalati belső gondok, köztük a sokat emlegetett hatékonyság kérdései. Mind jelen vannak ezek. Ennek még az sem mond ellent, hogy bizonyos termékekből van belső kereslet, sőt nem is tudjuk mindig kielégíteni a belső keresletet, mert éppen ebből van ösztönzötten kiviteli lehetőség is. Ezzel együtt alapelv nálunk is, a vállalatainknál a belső igény kielégítése. Nem boncolgatni akarom ezt a kérdést, aki ezekkel foglalkozik ismeri e problémakört, azzal együtt, hogy tudom, ki-ki e nagy kohászati szervezetek — és most nemcsak a Fejér megyeire gondolok — tevékenységét a maga szemszögéből ítéli meg, még a minisztériumon belül is, az ágazatok érdekeltsége és nézőszöge alapján. Tudom, hogy hogyan beszél a kohászatról a gépipar például. Ettől persze a kohászat összhelyzete még nem lesz jobb, legfeljebb emberek ítéltetnek meg így vagy úgy, helyesen vagy rosszul. Higygyék el, én végtelenül örülök, hogy a megye gépiparát képviselő nagyok, a Videoton, az IKARUS, a Szerszámipari Művek fehérvári gyára ós több más felhasználó, acél- és alumíniumfelhasználó, köztük az építők, a közlekedés is kiváló vállalatok lettek. Együtt örültem velük, és jövőre is együtt fogunk velük örülni, ha a kiváló vállalati metodika nem fog változni és ugyanúgy kiválók lesznek. Mégis, párhuzamban is nézve, több dolog gondolkodást indít el, mellőzve mindenféle szubjektív megítélést. Egyik : az árutermelés körülményei és a piaci viszonyok érvényesülése. Felemás a helyzet: igény, hogy szervezetten, de érvényesüljenek a piaci viszonyok, mert különben hol itt, hol ott hiányok keletkeznek. Ez részben az árrendszerből fakad, hisz a szabad és a kötött árak kikre, hogyan és mikor hatnak, azt csak helyzet és idők kérdése. Nem mindig szándékaink szerint. Ha az' alapanyag-gyártásra hatnak rosszul, a következmények hatványozottan rosszak lesznek. Részben pedig a tőkés begyűrűzés hatása is különböző, ez is sokféleképpen hat, és nem mindig ott, ahol kéne. Ez is ha rosszul hat az alapanyaggyártásra, hatványozottan hat rosszul sok minden másra is. Nem tisztem, hogy itt boncolgassam én ezt a kérdést, csak a figyelmet felhívni szerettem volna, mert van itt egy sor ellentmondás, és azt, hogy a rendezetlen dolgokat ne késlekedjük rendezni. Lényegként azt kívánom kihozni, hogy a szocialista magyar nagyipar olyan nagy egységeiről van szó, amelyek alapanyagot gyártanak, és amelyek nem kerülhetnek ingatag helyzetbe. A téma szakmai, közgazdasági oldalait sokan ismerik, én csupán a munkásokra való hatását említem, fogynak a munkások. És jó munkaerők fogynak. És ebben biztosan közrejátszik mai bérhelyzetük is, de nem mondanám kizárólagosnak. Kérem e területekre a nagyobb odafigyelést, és az okosabb központi propagandát is, mert például a kohászatról lefolytatott nyilvános polémia, hogy mennyire volt alapos, megítélni nem tudom, de a szakmába vetett hitet nem erősítette. . * Amikor sok minden összejön valahol, az senkinek és semminek nem válik hasznára, ilyen tapasztalatunk az életben már jónéhány volt. A másik a bérkérdés. A közvéleményben sokoldalúan vetődik fel a bér. Ma már azt hiszem, nem alapvetően életszínvonal-növelés oldaláról, inkább a tartás oldaláról. Nem belebonyolódni kívánok ebbe sem, ez sem itt és így rendezhető kérdés csupán. Mondanék mozaikokat ehhez, összhang van a munka szerinti elosztás elvével fenn és lenn, az elvekben. Fenn is ezt mondjuk, meg lent az üzemekben is ezt mondják. Valójában azonban ez a gondolatkör egy nagyon felemás gyakorlatot takar. Van is, nincs is ösztönzés, egyik helyen jobban megoldott, a másik helyen kevésbé jól megoldott. A mezőgazdaságban nagyobb az egyöntetűség, bár vannak egyedi gyakorlatok is, a bér úgy tűnik, közelebb van a teljesítményhez, mint az iparban. Az iparban kevés az egyenes darabbér. Darabbér alatt én most csak különböző mértékegységeket értek. Bár minden gazdaságirányító elismeri, hogy ez lenne az igazi, alkalmazása mégis nagyon sok ok miatt késik, nem valósul meg. Nagy vállalatainknál a dolgozóknak alig tíz százaléka az, aki egyenes darabbérben dolgozik. Végrehajtó bizottságunk és saját személyes véleményem js; amíg ez nem lesz szélesen alkalmazott módszer, több mindent nem tudunk tisztességesen elrendezni, teljesítményt, minőséget, intenzitást, szorgalmat, fegyelmet és sok mást. Csak utalnék itt a gazdasági munkaközösségek és a normál munkaidőben végzett munka közötti, ma meglevő, sokszor rossz alapállásból vitatott differenciákra. Aztán tart az egyenlősdi, nem tudunk szabadulni tőle. A darabbér ezt a témát is megoldaná. Ha kevés a fejlesztési lehetőség, ezzel mit kezdünk, — mondják a vállalatok. Ha sok, ebből meg jut mindenkinek alaposan osztozik a bér. Nincs szabadulás attól a felfogástól, hogy a bér csupán életszínvonali kérdés, pedig mindenki jól tudja, hogy alapvetően a munkaösztönzés eszköze. Ahol ösztönző bérezésről beszélnek is, a bér jelentős része nem kapcsolódik a végzett munkához, megint mondanám, a nagyvállalatainknál általában 10—15 százalék a mozgó hányad, ami nagyon kevés. Mondanám, hogy e témát mi évek óta a párt eszközeivel napirenden tartjuk, van is mozgolódás, haladás, gondolkodás is, de nem az, amit gazdaságpolitikánk igényelne, nem az, amit a mai helyzetünk igényelne. Azt is tudom és ezt a vállalatok vezetői is tudják, hogy e téma elsősorban vállalati kategória. Ott kell megoldani. Mégis, amíg igazabban nem lendül előre, szerintünk zükség van konkrétabb állami központi intézkedésre is. Még a bérhez. Ez nemcsak termelési, hanem