Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-29

1949 Az Országgyűlés 29. ülése, 1984. október 18-án, csütörtökön 1950 Elfogadom ezt a közelítést, mert hát — mint mondják —, azok, akik immáron régóta kártyáznak együtt, azok ne vitatkozzanak a játékszabályokon. Nos, hát növekedett-e a tanácsok önállósága és öntevékenysége? Egyetértek azokkal, akik erre a kérdésre summásan igennel válaszolnak. Valóban a törvény kezdetben nagy lendítője volt az öntevékenyebb tanácsi munkának, hiszen ez a törvény nem pótolt, hanem a régi keretekből kitörve új utakra indított. Meggyőződéssel bizonyíthatom, hogy nem sokkal e törvény életbe lépte után, az akkori közegben és az akkori feltételek közt, valóban nagy változások következtek be munkánkban. Akkor vette kezdetét az, hogy a tanácsok mindinkább túltekintettek saját falaikon; hogy bővült és önállóságra serkentő anyagi lehetőségeken, valamint az új érdekeltségi viszonyokon építkezve új kapcsolatrendszert alakítottak ki az őket körülvevő világgal. Egyszóval, kezdtek mindinkább a terület gazdájává válni. Azután megváltozott az a közeg, amelyben a tanácsok is tevékenykednek. Hiba lenne nem észrevenni azt, hogy az országra zúduló mind több nehezék a tanácsi önállóságban is megindított egy visszarendeződési folyamatot. Ez ugyan szerencsére nem rombolta le mindazt, amit a törvény sodrása eladdig kibontakoztatott, de visszavető hatásait még most is érezzük. Vagyis a megváltozott környezetben, az általa kiváltott eljárások és rendelkezések fordulatai között már vajúdott a tanácsi önállóság is. Nem az önállóságot szükségszerűen fékező, de elkerülhetetlen szigorító intézkedéseket, hanem azok gyakoriságát, és végrehajtásuk módozatait perelem. A tanácsi gazdaság kondícióinak túl gyakori, és a népképviseleti testületeket sértő módon megkerülő változtatásai, a töméntelen fék- és tilalomfa, és az ezekből következő megyei elosztási torzulások mint kútba dobott kő, úgy gyűrűztek tova, és rontották le a tanácsi tervek és kapcsolatok hitelét, fogták vissza a közéleti, közte a testületi és tanácstagi aktivitást. Szerintem a területi-társadalmi fogódzást is visszavetette mindez. Bizonyára a testületi tevékenység mai gyengeségei, a sikertelenebb munka, no meg az elszenvedett presztízsveszteség okozzák azt, hogy sok helyütt — kivált a városokban — mérséklődött és csökkent az érdeklődés és a vállalási készség a tanácstagság, valamint a népképviseleti munka iránt. Ezekben vár a politika is jelentős fordulatot tőlünk. Szabad-e ezek után azt mondanunk, hogy a tanácsi élet minden területén visszafogottabbá vált az önállóság ? Korántsem, hiszen a tanácsok igazgatási tennivalói nemcsak gyarapodtak, de ezeknél az önállóság bővítésén is jeles központi erők bábáskodtak. Vajon hol tarthatnánk a népképviseleti, önkormányzati önállóságban, ha ennek is lettek volna ilyen erejű, és erre illetékes fenti támogatói? Van itt még egy fontos dolog, amely az eredmények közé sorolandó. Ez a tanácsok társadalomszervező erejének izmosodása. Kimutatható ez abban, hogy a tanácsok a politika helyi alakításának jelentős tényezői lettek, hogy mind többet vállalnak fel a politika helyi-területi alkalmazásában, annak helyi viszonyokra való adaptálásában, és legfőként a politika végrehajtásának szervezésében. Örömmel tapasztalom, hogy a nagy politika is, még a legfelsőbb szinten is mindinkább számít a tanácsokra. Szeretném még megvalósítva látni azon régi ábrándomat is, hogy a legfőbb végrehajtó hatalom, a kormány is — nemcsak egyes szervei által, de intézményesen is — nagyobb támaszt talál majd a tanácsi munkában. Hiszem, hogy ebben még jókora lehetőségek szunnyadnak. Csak megjegyzem, és azt is halkan, hogy a kormány némely vezetőjének területi kapcsolatai is javításra szorulnak, legalább annyira, amennyire a párt legfőbb szervei rendezetten teszik ezt. Űgy látom, hogy a tanácsok társadalomszervező tevékenységének szélesedése javítja a politikai rendszer területi intézményeinek együtt munkálkodását. Jó lenne, ha ezt nem igyekeznénk mindenáron az írásos együttműködések dobozába gyömöszölni, hanem inkább a köznapi munkakapcsolatok irányába terelnénk ezt. Ez bizonyára elősegítené a rohamosan változó életre való gyorsabb és együttes reagálását. Nagy értékű az is, hogy öntevékenyebb lett a falufejlesztés mai gondjai mellett és ellenére a tanácsok településfejlesztő tevékenysége. Nem kell ennek bizonyítására hívatlan prókátor. Űgy tűnik, hogy hosszú idő távlatában ez is marad majd minden tanácsi szinten az egyik legfőbb feladat. A másik karaktert formáló rendeltetés a lakosság ellátásának szervezése. Meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy a kormány egyetemes országos ellátási felelősségéből az egyetemes területi felelősséget leginkább a tanácsok vállalják át. Két fiatal pécsi közgazdász tanár ezt vizsgálva úgy véli, hogy a tanácsok az ellátásban sokszor önként felvállalt és viselt felelősségének valóságos értékét sem a központi irányítást, sem a társadalmi önismeret nem méltányolja kellőképpen. Azt hiszem, hogy igaz ez a megállapítás. Most arra kell számítanunk, hogy amint a pénzeszközökben, úgy a tanácsi ellátási felelősségben is számottevő decentralizálódás fog bekövetkezni, és ennek vállalására alkalmassá kell tenni a helyi tanácsokat. Tisztelt képviselőtársak! Ha már vállaltam ezt a közelítést, akkor most arról is szólnom kell, hogyan is alakult a szakszerűség a tanácsi munkában? Amit a jelentés erről megírt, és amit Papp elvtárs erről elmondott, az tényeken alapul. Amit nem írt le és nem mondott el, arról szeretnék én szólni. Tudniillik, immár hosszú ideje tapasztalható az, hogy már nem vonz és nem tart meg eléggé szakembereket a tanácsháza. Néhány szakmát nézve kitapintható az már a megyeházán is, még inkább a kisebb városok házában, és leginkább a községházán. Nincs itt valami rendjén, hiszen a szakemberek azért nem jönnek hozzánk, és azért mennek el tőlünk, mert bizonytalannak érzik a tanácsi falakon belüli jövőjüket. Sokan azt mondják, hogy a mostohább anyagiakon túl a gyakori belső átszervezés és az ennek jövőre utaló törekvései is formálják ezt a véleményt. A szakemberek hiányát leginkább a községek érzik. Nem kell azt sem tagadnunk, sem szégyellenünk, noha szervezési intézkedéseinkkel ezt mérsékelni akarjuk, mégis a mai tanácsi munka leggyengébb pontja a község maradt. Pironkodás helyett inkább tennünk kell azért, hogy ez megváltozzék. A teendők közt egyaránt vannak, fellelhetők a köz-